, v. ZĚNĚG (zěn-ěg) gyak. önh. m. zěněg-tem, ~tél. v. ~ěttem. ~ěttél, ~ětt, htn. ~ni v. ~eni. 1) Zeng az ég, midőn villanyos felhőiből a tűz villámolva kipattan; máskép: dörög. 2) Általánosan mondjuk a muzsikáról, különösen a vonóval huzott, húros hangszerekről. "Harsogtak a tárogatók, a hegedűk zengének, szólt a duda, tapsolt a táncz, a sarkantyúk pengének. Kisf. S. (Csobáncz). "Húrod zengjen vésznél szilajabban. Vörösmarty (A vén czigány). Áthatólag is: "Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja. Vörösmarty. (Liszt Ferenczhez). "Enyhülni fogsz, ha kínod visszazengem. Szemere Pál. (Echo). 3) Mondjuk emberi énekszóról és éneklő madárszóról. Az egyházi ének szivrehatólag áhítatra buzditva zeng. A liget madarkái kellemesen zengenek. "Erdők, mezők, berek, Víg énekök zajától Harsogva fölzeneg. Vörösmarty. (Madárhangok). 4) Szélesebb ért. zeng minden erősebb emberi szó vagy ami a bele ütközött hangot viszonozza. Hasonlitás, és különböztetés végett. V. ö. CSĚNG, PĚNG.