Súgó: A kereső alapesetben a szótár teljes szövegében keres. A találatok húszasával lapozhatók a nyíl ikonokkal előre és hátra. A "kuty" kezdetű szócikkekhez pipálja ki a Csak címszóban opciót és ezt írja a keresőmezőbe (csillaggal a végén): kuty* (és nyomja meg az Enter-t vagy kattintson a nagyító ikonra). A más szócikkekre való hivatkozásokon (v. ö. és l.) nincsenek linkek, ezért a hivatkozott címszóra rá kell keresni.


HARMADIK RÉSZ.

A magyar szók alkatrészeinek rendszere.

A magyar szók részeit alkotják 1) a hangok, (melyeket irásban betűknek hivunk); 2) a gyökök, illetőleg törzsek; 3) a képzők; 4) a ragok.


I. Szakasz. A magyar bötük, illetőleg szóhangok fejtegetése.


A bötük száma.

A magyar élő nyelvben létező számosabb hangokra az irásban csak korlátolt menynyiségben negyven önálló bötüt különböztetünk meg, s azokat következőkép jegyezzük:
a, á, b, cs, cz, d, ds, e, ė, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly,
m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs.
Jegyzetek: 1) Hogy kivált az önhangzókra jóval több jegynek (bötűnek) kellene lennie, az alább mondandókból fog kitetszeni.
2) A ds habár kevés, s részint kölcsönzött szókban fordúl elé; mindazáltal, mert külön önálló elegyült hangot fejez ki, s ejtését a magyar hangszerve általán megszokta, továbbá, mert bizonyos idegen, különösen arab, török, szanszkrit szók átirására is alkalmas: ennélfogva bötüink számába felvettük. Ilyen szók: dsadsa, dsindsa, dsamál, dsida, bandsa. Hangszervileg legközelebb a cs, gy, zs hangokhoz, melyekkel váltakozik. Ly betűvel kezdődő törzs-szónk is alig van több kettőnél, de ez a képzésben, kivált mint az l lágyított mássa, gyakran eléfordúl.
3) A megjelölt betűk mind egyszerű hangot jelölnek, úgyhogy a mássalhangzók is magukban torlatot (positiót) sem tesznek, s idegen nyelvekbeli számos más betű megjelölésére több betüt szoktunk alkalmazni, példáúl a hellen-latin X-nek a magyarban ksz, gsz felelnek meg: rágsz, vágsz, faragsz, nyugszik, fekszik. Hasonlók a gs, ks keményebb hangok is: gugsol, kuksol, buksi, töksi, Taksony szókban. Így a hellen ψ-nek a magyarban psz és bsz felel meg, pl. lopsz, kapsz, csapsz, lepsz, dobsz, dobszó, rabszíj, ülepszik, telepszik, tepszí szókban, és a keményebb bs, ps, ezekben: habsol, lebsel, taps, silapsi.


A bötük felosztása.

A hangok és így a bötük is önhangzók vagy mássalhangzók.
A szokott jegyű önhangzók időmértékre nézve:
a) rövidek: a, e, ė, i, o, u, ö, ü,
b) hosszúk: á, é, í, ó, ú, ő, ű.
1) A rövid a szabatosan megkülönböztetve a köz beszédben is kétféle kiejtésü volna. Például e két szóban madár és majom ha jól figyelünk a ma szótagra, amabban magasabb, nyiltabb, emebben mélyebb, vastagabb, tompább a, tűnik elé. Így különbözik a ba szótagban levő a egyfelül barát, barátság, barátom, másfelűl barlang, barangol szókban is. Ezekre nincs külön betünk, de nyelvészetben, különösen az elemzésben meg kell különböztetnünk.
a) A nyilt a közönséges nyelvejtésben o-ra nem változik, s mint vastaghangunak párhuzamos vékonyhangu társa a nyilt e p. kavar kever, csala csele, galagonya gelegenye, rakottya rekettye, kalantyú kelentyű, nyakgat nyekget, továbbá a kétágu ragokban, mint nak nek: fal-nak, hely-nek: ba be: fal-ba, hely-be; ban ben: fal-ban, hely-ben; val vel: olló-val, kefé-vel; ra re fal-ra, hely-re; és képzőkben, mint ad ed: dag-ad, ep-ed; aszt eszt: dagasz-t, epesz-t; at et akar-at, ered-et; atag eteg: ing-atag, leng-eteg, stb.
b) A zárt a o-ra szokott változni, mint: baglya boglya, falu folu, falka folka, kapar kopor, kanya, konya, tal tol, taliga toliga, taszít, toszít, kapó kopó, hamu homu stb. A nyilt a bizonyos érteményi módosításokban i-re is változik: falat filit, darab dirib, tapog tipeg, t. i. ezekben és hasonlókban az a a maga nemében nagyobb, az i kisebb valamit jelent; ellenben a zárt a többször o-ról u-ra megyen által, mint: baglya, boglya, buglya; adu, odu, udu; kapar, kopor, kupor; taszigál, toszigál, tuszkál. Ezek szerint a zárt a mintegy középhang a nyilt a és o között, s mint olyan a többi vastaghangu zártak (o, u) felé hajlik. Ezen hang fordúl elé az élő nyelvben leggyakrabban a rövid a kimondásakor, melyet a magyar öblösebb szájjal szokott kiejteni, s megfelel az angol rövid o-nak god, not szókban. Azért a mennyiben ez értekezés czéljára tartozik a kettőt megkülönböztetni, a nyilt a hangot ȧ jegygyel írjuk.
2) A rövid e szabatos kiejtés által megkülönböztetve négyféle. a) Nyilt e (minden más jel nélkül), mint párhuzamos társa a nyilt ȧ-nak mi a ragokban és képzőkben világosan kitünik; l. föntebb. 1. Ezen nyilt e hangot már a közbeszéd is (legalább vidékek szerént) világosabban megkülönböztetni egy másik zártabb e hangtól, melyet némely nyelvtanok ė jegygyel írnak. A gyökökben a tisztább és közösebb divatu nyelvszokás határozza meg, hol kell nyilt e és hol zárt ė hangot ejtenünk, mit részint az illető szók különböző értelme megkiván, p. „Aki jó portékát vėsz, annak pénze kárba nem vesz.” „A varrónő ruhát, az éhes kenyeret szeg.” „Egyenes szėg (szög) angulus rectus.” Különben is e hangok egymással fölcserélése részint ruttá, részint homályossá tenné a beszédet, péld. ha ezeket: keletre fekszenek telkeim, így ejtené valaki: kėlėtrė fėkszėnėk tėlkėim. Miszerént a szépejtés kellékéhez tartozik, hogy e két önhangzó között elválasztó vonalat huzzunk. Már „A magyar nyelv rendszere” czimü akademiai munkában is a zárt e hang egy ponttal van megjegyezve, így: ė, a másik t. i. a nyilt jegytelenül hagyatva, mit jelen szótárunk folyamában mi is követünk. Azonban ezen zárt ė sem mindenüt tökéletesen egyenlő kiejtésű. T. i. b) Zárt ė van oly gyökökben, ragokban, és képzőkben, melyeket részint a régi nyelvemlékek ö-vel irtak, részint ma is terjedelmes tájszokás szerint oly hangon ejtenek, mely az ö-höz legközelebb áll, különösen a Tisza némely alsó vidékein lakó magyarok; túl a Dunán pedig némely tájakon egészen ö -vel váltanak fel, mint ezekben: csėrėg csörög, pėrėg pörög, pėrzsėl pörzsöl. c) A nyilt e és zárt ė hangokon kivül (vagyis a nyilt e és i hangok között) hallatszik még nyelvünkben egy szintén rövid, de élesebb kiejtésü e, mely a rövid i-hez áll legközelebb, minthogy ezzel mind a régi nyelvhagyományok, mind az élő szokás szerint váltakozni szokott, melyet amazoktól megkülönböztetés végett ezen értekezésben két ponttal jelölünk meg ekképen: ë, ilyenek: es is (latin, et) esmeg ismeg, ede ide, ett itt, elyen ilyen, mend mind, szeget sziget, kees kies, seet siet stb. vékonyhangú, s ehol ihol, vella, villa, velág világ, heány, hiány stb. vastaghangú szókban. Főleg abban különbözik mindkettőtől, hogy ez (valamint az éles i í, é) nem csak vékony, hanem vastag önhangzókkal is egyesűl, mint láttuk, egy szóban; hasonlók ezek is hervad, hernyó, régies tanejt (= tanít) s ezen idegeneknek tartott szók: gelyva, geleszta, berena, deszka, gyertya, mely minőségben o-val cserélődik fel, pl. tanojt, golyva, borona, doszka, gyortya, stb. Úgy ezen öszvetételekben is: seha soha, sehol sohol, sehonnai sohonnai. Az éles ë tehát mintegy fél hangja az i-nek, melynél valamivel tompább, ellenben az ė nél élesebb; vagyis az ė az ö-höz s az ë az i-hez közeledik inkább. Egyébiránt ezen ë-t a hangzók tiszta kiejtését elhanyagolta szokás néhol zárt ė másutt nyilt e gyanánt hangoztatja. És ami legfőbb, mind vékony, mind vastag szókban feltaláltatik. Tehát tulajdonképen kétféle természetű, s benne kétféle e lappang. Minthogy ezen hangzó csak gyökökben és törzsekben, nem egyszersmind ragokban és képzőkben, (talán az egyetlen nye nyi mértékképzőt kivéve) fordúl elé, az ábéczerendben egyelőre különös helyet és nevet nem adunk neki, elegendőnek tartván, ha az egyes szók elemzésekor figyelmeztetjük reája az olvasót. Ilyenek a tiltó në (különbözik tőle a kináló ne!), a kérdő -ë (itt van-e?), a tagadó së, sëm, stb.
3) Nyelvünk gyökeiben négyféle i rejlik, melyeket a különböző ragozások után vonunk el, ú. m. egy vastag (mély) hangú, és három vékony (magas) hangú. Tehát
a) Vastaghangu i oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonzanak, milyenek:
id, idom, idomos, idomít, idomtalan;
if, ifjú, rokona: iv, ivadék, ivás, ivar;
ig, iga, igaz, igtat, rokona: io vagy jo, jog, jogtat szókban;
ih, ihász, ihar, ihog, rokona: íu vagy ju: juhász, juhar szókban;
ik, iktat, ikra, ikrás, ikrásodik;
ill, illan, illant, illat, illatoz, illó;
im, ima, imád, imádkozik, imolya;
in, inas, inal, inog, indit, indúl; rokona: io vagy jo: jonkább (= inkább) szóban;
ip, ipa, ipar, iparkodik;
ir, részvéti kedélyszó, irg, irgat, irgalom; rokona: io vagy jo: jorgat (régies) szóban;
ir, sebes mozgásra vonatkozó iram, iramlik, iramodik, stb. melyeket 1. az ábéczerendben I bötü alatt. Különben is némely szókban o-val szokott váltakozni, pl. irt ort, irtovány ortovány, pirít porít, sivár sovár, vagy a-val, aj-val, mint: fartat firtat, kiált kajált, hí! haj! hibarcz, habarcz.
b) Oly vékonyhangu i, mely vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, de ez ismét háromféle:
α) mely tájejtés vagy közösebb szokás szerint ü-re változik, ezzel fölcseréltetik, mint id, idő, üdő; idv, idvės, idvėz, idvėzėl, üdv, üdvös, üdvöz, üdvözöl; ig, iget, üget; ik, iker, ükör, üklü; in, im, ing, imėg, ümög; iv, ivelt, üvölt; iz, izen, üzen; igy, igyekszik, ügy, ügyekszik; bik, bikk, bükk, bikkės, bükkös; hi, hü, hives, hüvös. hideg, hüdeg; hi, hisz, hüsz, hit, hüt, hitės, hütös, ki, (ex) kü, kil, kül, kilső, külső, kivül, küvül; miv, műv, mivel, művel, mives, müves; rih, rüh, rihes, rühes; sík, siket, süket stb.
β) azon i, melyről föntebb az e alatti jegyzetben szóltunk, mely t. i. vékonyhangu létére az éles ë változata, vagyis ezzel könnyen fölcseréltetik, mint: is es, ilyen elyen, szilid szelid, stb. Néha am. ej pl. igenye jegenye.
γ) mely se ü se pedig éles ë-re nem változik, mint ezekben: icz, iczėg; bicz, biczeg, bicczent; ficz, ficzke; id, ideg, idegen, vidék; ig, igen; ig, iglicze; ill, illik, illem, illendő; ill, illėg, bill, billeg, billeget, billen; in, inger, ingerűl, ingėrkėdik, in, ingy, ingyen, ines, inség; in, int, incselkedik; ir, irigy, irigykėdik; csip, csipėget, csipdės, csipke; csír csirėg, csirke; hím, hímlik, hint (him-t); liszt, lisztes, lisztėsėdik; pih, pihėg, pihen; pil, pille, pillés, pillésedik; pi, pipe, pipi, pipis, pipiske, pipitér; pisz, pisze, piszke; pity, pityėr, pityėrėg, zsi, zsizsi, zsizsėreg, zsizsik, stb. Idez tartoznak ezen és ilyen ikerszók is: csiribiri, tiripiri, lityifityi, iczipiczi, ityipityi, bibi. Midőn a vastaghangu szókat kicsinyítve ikerítjük, ezen i hangzik bennök: diribdarab, diribel darabol, csipcsop, csippel csoppal. Ez a legtisztább i, a többi különösen az α) és β) alatti elegyhangú, mely ë vagy ü-vel váltakozik.
Van egy-két i hangzós gyökszó, melyek tájszokások szerint majd vastag majd vékonyhangu ragokat és képzőket vesznek föl, mint: nyir (tondet) nyirėk (v. tájdivatosan: nyürök) v. nyirok (tondeo), ir (kenőcs), irėk v. irok, szirt, szirtėk v. szirtok.
4) A rövid o mint vastaghangú mélyebb hang az általános nyelvben változás alá nincs vetve, azaz egyenlő mély ejtéssel mondatik ki, némely erdélyi szójárást kivéve, mint asszany, mandam. Változatlan az különösen részint belértelménél fogva a távolra mutató oda, ott, olyan, onnan szókban, részint köz szokásból, milyenek ok, okád, or, orv, orsó, fog (dens), fogy stb. Mindazáltal az alapértelemnek némi módosításával néha elváltozik a) ö vékonyhangra, mint; gom göm, gomb gömb, gombócz gömböcz, gondor göndör; csombolék csömbölék, csomor csömör, kovacs kövecs; b) ikerítve vagy különben is i-re, pl. gyom, gyimgyom, lom limlom, lobog libeglobog, csombók csimbók, bombik bimbó, csoma csima, bogyó bingyó. c) Eléfordúl kivált a gyökszókban a zárt a-nak gömbölyűbb változata, l. Zárt a; d) néha a szinte mély hangú u-val cserélődik, mint: oson uson, onszol unszol, ostor ustor, ország urszág (régies), bocsú bucsú, boga buga, boglya buglya, borít burít, botor buta, donga duga, locs lucs, mohar muhar, porhanyó purhanyó purha, sokorú sukoró, szoros szurdék, toszkál tuszkál stb.
5) A rövid ö a) változatlan ezekben: öb, öböl, ök, ököl, ökör, öklel, ökrödik, öl, ölel, ölt, ör, öreg, örvény, öv, övez, öz, özön, stb. b) tájejtéssel némely szókban zárt ė-vel váltakozik, mint: öcs ėcs, (ėcsém) ördög ėrdėg, kötény kėtény, l. föntebb zárt ė. c) a vastaghangu o-nak párhuzamos vékonyhangu változata, mint: göndör gondor, l. o. d) gyakran ü-vel cseréltetik fel, pl. göbü gübü, gömő gümő, gözü güzü, kökörcs kükörcs, kölü külü., löktet lüktet, söveg süveg, csörlő csürlő.
6) Az u a) változatlan, pl. ugat, ugar, ugrik, uszu, uszít, buja, bukik, bunda, csuk, csuklik, csuka, csuta, czucza, czulák, csupasz, duda, fut stb. b) párhuzamosan a vékonyhangu ü-vel váltakozik, mint: urok ürök, csucs csücs, csucska csücske, sundor sündör, pupóka püpőke, c) tájejtéssel a zárt a-nak vagy o-nak változata, l. a, o.
7) Az ü változatlan ezekben: ühödik, ühög, ül (némely régieknél: il), üst, üstök, üszk, büszke, csücsűl, csünik, csürök, fürt, gyügyü, gyüszü, hülye, nyüst, stb. A ragokban és képzőkben az ü és u párhuzamosak, melyek az általános nyelvben minden egyéb hangzót kizárnak, mint: kar-unk, bor-unk, kör-ünk, szėm-ünk, lát-unk, fut-unk, néz-ünk, ül-ünk, vár-t-uk, tol-t-uk, lel-t-ük, néz-t-ük, stb. Régente volt néz-enk is. Változásait l. az i és ü alatti jegyzetekben.


A rövid önhangzók viszonyai egymáshoz.

A föntebbi hangelemzés szerint a rövid önhangzók:
a) vastagok: ȧ, a, o, u,
b) vékonyak: e, ė, ö, ü,
c) élesek és közösek: ë, i.
A két első felekezetüek (a, és b, alatt) a mai magyar hangrend szerint ugyanazon szóban nem tűrik egymást és nem keverednek öszve, kivévén a szoros értelemben vett öszvetetteket, mint félhadnagy, karperecz, üvegpohár, vagyis a vastaghangu gyökhöz és törzshöz nem járul vékonyhangu rag vagy képző és viszont. Tudnivaló, mint megérintők, hogy ezt a kisimult mai nyelvről kell érteni, mert ez hajdan nem mindig és mindenütt volt úgy, mint a régi nyelvhagyományok bizonyítják, pl. a régi halottas beszédben: magánek, halálnek, pokolnek, milosztben, s Béla király jegyzőjénél: Tosu-nek, (Tas-nak) Uszubu-nek, (Uszubu-nak). Sőt ma is némely tájakon hallani ilyeket: sip-vel, dob-vel, herczeg-nál, püspök-nál.
Az éles ë és i mindkét osztálybeli szókban vegyesen divatoznak, azon különbséggel, hogy az éles ë csak a gyökökben és törzsekben (kivéve a nyë nyi mértékképzőt s ënt int határozót) az i pedig a ragok s képzőkben is használtatik.
E hangrend szerint a vastagok és vékonyak ily párhuzamban állanak:
ȧ, e, nyiltak,
a, ė, zártak,
o, ö, gom-gömbölyüek
u, ü, csucs-csücsörösek.
ë, i, élesek.

I. ȧ e nyiltak.

1) A névviszonyító ragokban:
ba, be: ház-ba, ól-ba, kert-be, ölbe;
ban, ben: ház-ban, ól-ban, kert-ben, öl-ben;
nak, nek: ház-nak, ól-nak, kert-nek, öl-nek;
val, vel: hó-val, bú-val, lé-vel, tű-vel;
ra, re: hó-ra, bú-ra, lé-re, tű-re;
abb, ebb: igaz-abb, okos-abb, nyers-ebb, hüs ebb.
2) Az igeviszonyítókban:
hal-nak,    tol-nak,    kel-nek,    ül-nek;
halt-am,    tolt-am,    kelt-em,     ült-em;
halt-ak,     tolt-ak,     kelt-ek,     ült-ek;
hal-na,      tol-na,      kel-ne,      ül-ne;
halni-a,     tolni-a,     kelni-e,      ülni-e;
hal-va,       tol-va,      kel-ve,       ül-ve.
Ezeket kétágu ragoknak nevezhetnők, mennyiben a vastaghanguakban csak a-val, vékonyhanguakban csak e-vel hangzanak.
3) A képzőkben:
a, e: csal-a, csel-e, dar-a, der-e;
aj, ej: kacz-aj, mor-aj, dör-ej, zör-ej;
at, et: ir-at, lát-at, él-et, szöv-et;
asz, esz: tap-asz, kop-asz, rek-esz, csip-esz;
aszt, eszt: dag-aszt, sorv-aszt, ep-eszt, görb-eszt;
ka, ke: madár-ka, kosár-ka, bőr-ke, gyür-ke;
atag, eteg: lank-atag, olv-atag, leng-eteg, förg-eteg;
talan, telen: nyug-talan, só-talan, hív-telen, bün-telen;
atlan, etlen: ház-atlan, gond-atlan, kegy-etlen, szün-etlen;
ad, ed: dag-ad, pukk-ad, eng-ed, förm-ed;
an, en: patt-an, zuh-an, pih-en, röpp-en,
ant, ent: patt-ant, lobb-ant, csepp-ent, röpp-ent;
hat, het: áll-hat, tol-hat, kel-het, ül-het;
and, end: csikl-and, lát-and, ül-end, lel-end;
dal, del: jár-dal, szur-dal, lép-del, nyög-del;
an, en: lass-an, okos-an, szép-en, örökös-en;
an, en (számhatárzó): sok-an, hárm-an, nyolcz-an, keves-en, kett-en, öt-en.
E párhuzamosan váltakozó, s más önhangzókat kizáró ragok és képzők a simább nyelv hangrende szerint meg vannak alapítva, daczára némely tájejtésnek, habár ez a szóelemzéshez hüvebb, pl. a harmadik személy ragozása a Dunán túl több vidéken ö v. ė: nép-ö, v. nėp-ė, kedv-ö v. kedv-ė, mely a harmadik személynévmást (ő) tisztábban kifejezi, mint a közös divatú nyilt e: nép-e, kedv-e.

II. a, ė, zártak.

Valamint a zárt a középhangot képez a nyílt ȧ és o között, úgy a zárt ė középhang a nyilt e és ö között:
ȧ     a     o,
e.    ė,    ö.
A zárt a létezését a gyökökben föntebb már érintettük. A viszonyragokban és képzőkben ezt nehezebb meghatározni; mindazáltal a magyar hangrend párhuzamos tulajdonságánál fogva némileg gyaníthatjuk, hol és mikor van helye. Ugyanis köztudomásu dolog, hogy vannak úgy nevezhető háromágu viszonyragok és képzők, melyek a vastaghangu szókhoz o-val, a vékonyakhoz ė-vel vagy ö-vel járulnak, mint:
hat-szor          két-szėr      öt-ször,
part-on           kert-ėn       kürt-ön,
part-hoz          kert-hėz     kürt-höz,
part-om           kert-ėm      kürt-öm,
part-od           kert-ėd       kürt-öd,
part-ot            kert-ėt        kürt-öt,
part-ok           kert-ėk       kürt-ök,
part-os           kert-ės       kürt-ös,
part-oz           kert-ėz       kürt-öz,
fal-ok             nyel-ėk       ül-ök,
fal-tok            nyel-tėk      ül-tök,
for-og             pėr-ėg        dör-ög,
ipar-kod-ik     kér-kėd-ik   őr-köd-ik stb.
Továbbá azon sem kételkedhetünk, hogy bizonyos viszonyokban a vastaghanguak nyílt ȧ, a vékonyak nyílt e hangokkal ragoztatnak és képeztetnek.
Ugyanis ha e példákat tekintjük:
nyar-ȧt    lik-ȧt     tel-et     köv-et,
nyar-ak   lik-ak    tel-ek    köv-ek,
fal-as      toll-as    viz-es    csöv-es,
fal-az      toll-az    viz-ez    csöv-ez,
fal-am     toll-am    viz-em   csöv-em, stb.
e kétféle ragozás öszveállításából eredtek ezen ötágu ragozási csoportok, melyeket bizonyos ragok és képzők alkotnak, u. m.:
               | nyar-at          bot-ot,
vastag    | nyar-ak         bot-ok,
              | nyar-am         bot-om,
              | nyar-ad          bot-od,
              | hely-et          kert-ėt         kürt-öt,
vékony   | hely-ek        kert-ėk         kürt-ök,
              | hely-em        kert-ėm        kürt-öm,
              | hely-ed         kert-ėd         kürt-öd.
Úgyde e példákból kitünik, hogy hangrendi párhuzamban a nyílt vastag ȧ-nak a nyílt vékony e, a gomolyú vastag o-nak a gömölyű vékony ö felel meg szabatosan; de az ė-nek megfelelő mélyebb hang a fentebbiekben nem létezik. Tehát kell lenni e ragokban oly a hangnak is, mely a nyilt ȧ és o közötti hézagot betölti, (valamint a nyilt e és ö közötti helyet betölti a zárt ė). Ez pedig nem más, mint azon zárt a, melynek létezését a gyökökban már föntebb kimutattuk. És valóban, ha tisztább magyaros kiejtésre figyelünk, azt bizonyos szókhoz járuló ragokban és képzőkben észre kell vennünk, milyen a hosszu á után következő rövid a pl.:
ház-at     ház-ak     ház-am,
ház-as     ház-al      ház-acs-ka,
ágy-az     ágy-ba     ágy-an-ként,
melyeket a tájejtés o-ra szokott változtatni: ház-ot, ház-ok, ház-om, ház-os, ház-ol; sőt némely ragozások és származtatásokban az általános nyelvszokás is hol a hol o hangot használ pl. láb-at láb-ol (meglábol)) és láb-al is (ellábal); gát-ak gát-ol, gyár-ak gyár-os stb. Ellenben a nyilt a-t megtartja eredeti miségében, pl. fal-at, fal-ak, fal-am, fal-as, fal-az, és nem mondja: fal-ot, fal-ok, Tehát a mondottak után a szóban forgó vastag és vékony hangu ragok és képzők párhuzamban így állanak:
nyilt    zárt    gom-gömölyű.
ȧ          a          o
e          ė          ö
s tulajdonképen nem öt, hanem hatágú ragozási-csoportot kell felállítanunk:
              | hal-ȧk        tál-ak        sor-ok,
vastag    | hal-ȧs        tál-as        sor-os,
              | hal-ȧm        tál-am       sor-om,
              | fej-ek        szėr-ėk        tőr-ök,
vékony   | fej-es        szėr-ės        tőr-ös,
              | fej-em        szėr-ėm       tőr-öm.
Egyébiránt a zárt ė-re nézve megjegyzendő, hogy midőn a gyökben is megvan: ekkor, mint a terjedtebb szokásnak tetszik, vagy a mondatbeli széphangzat igényli (a sok e kikerülése végett) ö-t használhatunk helyette, s ilyenkor a ragozás is hozzá alkalmazkodik pl. pėr, pėr-ém- pėr-ėd, pėr-ėk, pėr-ės, vagy: pör, pör-öm, pör-öd, pör-ök, pör-ös. Máskép áll a dolog a viszonyragok és képzőkre nézve, melyekben az ė az ö-vel fél, az o-val egész ellentéti viszonyban áll, t. i. bizonyos esetekben ö és ü, után közvetlenül ö, a többi vékonyhangok után ė járul, pl. tör, tör-ök, tör öm, tör-tök, tördel-ėk (nem tördel-ök), tördel-tėk (nem tördel-tök), töre-kėd-ėm (nem töre-ködöm); tehát a viszony magokban a zárt hangú alakulásokban háromágu, ilyformán:
dolg-oz-ik     éh-ėz-ik        ölt-öz-ik,
úr-kod-ik      kér-kėd-ik     őr-köd-ik,
fanyal-og     enyel-ėg        füstöl-ög,
rop-og         csėp-ėg         zöp-ög,
idom-os       idv-ės            üdv-ös,
lát-ok          vet-ėk            üt-ök,
bokr-on       kert-ėn          ökr-ön,
fodr-om       vėdr-ėm         gödr-öm,
kotr-otok     pėdr-ėtėk      gyötr-ötök,
kotor-tok     pėdėr-tėk      gyötör-tök.
Ezen és hasonló viszonylatokban ė helyett ö-t írni annyi volna, mint nyelvünk hangrendét megzavarni, s nyelvünket egy sajátnemű alkotó hangjától megfosztani. Ezt tennök pedig, ha így írnánk és beszélnénk: vereködik, enyelög, csėpög, pėzsög, idvös, vetök, vettök, vetítök, kertöm, embörök, selyöm, szerelöm, hegyöz, szentöl stb.
A tájejtést nem szabad a közösen elfogadott simább nyelv rovására feltolni. Az ly-et is a hanyag nyelvszokás majd j-vel majd csupasz l-vel pótolja, de azért a szabályos tiszta beszédben és írásban a szónok, szavaló, szinész, író ovakodni fog ily különcz és a széphangzatot sértő kiejtésektől.

III. o, ö.

E két hangzónak párhuzamossága nyelvünk hangrendében világos, s mind a gyökökre, mind a viszony ragokra és képzőkre kiterjed, mint:
csom           csöm            csomor     csömör,
gomb          gömb            gondor     göndör,
gombocz     gömböcz       gomoly     gömöly,
csomoszol   csömöszöl     porzsol     pörzsöl,
bontok         döntök         bontom     döntöm,
bontson       döntsön       bonczol     dönczöl.
Tudnivaló, hogy mint föntebb érintők, e két ellentétes önhangzó között egy középnemű felhangzó ė létezik, melynek kiválólag a háromágu ragozásban és képzésben van helye:
vár-om     ver-ėm     tör-öm,
vár-tok     ver-tėk     türtök,
for-og       fėr-ėg      für-ög.
Ha a vastaghangu gyököt vékony hangura alakítjuk, az o és u után közvetlenül következő o átmegyen ö-re pl. csomoszol csömöszöl, sundorog, sündörög.

IV. u, ü.

Ezek a ragokban és képzőkben szabály szerint más hangzót kizárnak, az első a vastag, a második a vékony hangu gyökök és törzsekhez járulván:
görbe       láb-u          csonka        kez-ü
szap-u      vál-u          köp-ü          gyöp-ü,
ház-unk    ur-unk       fej-ünk        sziv-ünk,
jár-unk     áll-unk       megy-ünk    jöv-ünk,
lát-t-uk     vár-t-uk      les-t-ük       tör-t-ük,
lát-nunk    vár-nunk    les-nünk     tör-nünk.
Néha o, ė helyett állanak pl. ezen igékben: alkuszik, vajuszik, szélhüdik, pėtyhüdik. A széphangra nem ügyelő tájejtés sok szóban a szebb hangzatu o és ö helyett használja pl. tol tul, tolom tulom, boglya buglya, csoport csuport, őröl őrül, töröl törül, pöröl pörül.


V. i.
Az i közös hangzó, melyet mind a vastag mind a vékonyhangu gyökök és törzsek fölvesznek; valamint az i-hangzóju ragok és képzők mindenféle szóhoz járulnak u. m.:
ig: ház-ig, kút-ig, kert-ig, tölt-ig,
int: alkalmas-int, meg-int, képes-int,
i (1): ház-i, kút-i, kert-i, füst-i,
i (2): suny-i, bodr-i, picz-i,
di (1): okton-di, szelever-di, pökhen-di,
di (2): lovas-di, katonás-di, kergetős-di,
csi: Jan-csi, Fer-csi, Ter-csi,
si: vak-si, buk-si, silap-si, tök-si.
Ennek bizonyos okszerűsége van, t. i. mint föntebb elemeztük, az i mint gyökhang négyféle, habár magán kiejtve egynek tetszik, nevezetesen a) mély hangu ragokat és képzőket vonz, mint az in, ij főnevekben, jegye lehetne ez értekezésben: ï, mely a török nyelvben is megvan; b) mely éles ė-re szokott változni, de vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, mint ezekben: ily, ide, mind, is, régiesen: ely, ede, mend, es; c) mely ü-re változik, mint idő, üdő, idv, üdv; d) mely vékonyhangu létére se ė-re se ü-re nem változik, pl. az ideg, illik, hint szókban, mint föntebb.
E szerint az első pont alatti ì a vastaghanguak lejtőjéhez tartozik, s mint legmagasabb vastaghangu annak fő fokán áll, s utána azon ë következik, mely szintén vastaghangulag ragoztatik, p. hervad, hervaszt szókban. A többi a vékonyak lejtőjén jár. Legmagosabb minden önhangzók között azon vékony. (vagy fel-)hangú i, mely se ė-re, se ü-re nem szokott változni, s mint i leg is tisztább.
A hanglejtés fokai tehát fölülről lefelé ily sorozatban állanak:
vastag    ì, ë (ì-vel váltakozva), ë (o-val vált.), ȧ, a, o, u.
vékony    i (tiszta), i (ü-vel vált.), i (ë-vel vált.), e, ė, ö, ü.
Példák:
1) vastag ï                             vékony i (tiszta)
ig-az, id-om, irg-alom,            ig-en, id-eg, ill-eg,
fir-ka, ir-am, izgat,                  int-ek, hint-ek, him-lő,
sir-at, nyir-ok;                        irigy-kedik, liszt-es,
2) vastag ë (=ė)                    vékony i (= ë)
he-án (régies), hi-ány,           ily, ely                |
le-ány, li-ány (tájdivatos),      ide, ede             |
le-hó, li-ju,                             is, es                  | régiesen
geleszta, giliszta,                   mind, mend        |
3) vastag ë (= o)                   vékony i (=ü)
se-ha, so-ha,                        id-ő, üd-ő,
se-hol, so-hol,                      iz-en, üz-en,
se-honnai, so-honnai,          sik-et, sük-et,
                                             sik-er sük-er,
4) nyilt ȧ                               nyilt e
csal, csala,                           csel csele,
kavar, csata, csattan,           kever, csete, csetten stb.
5) zárt a                               zárt é
tár-ak, tál-ak,                       tér-ėk, vér-ėk,
tár-as, tál-as,                       tér-ės, vér-ės,
6) gomolyú o                       gömőlyü ö
bodon csomor,                     bödön csömör,
7) csucsorú u                       csücsörü ü
csucs, gyur, sundor,             csücs gyür sündör,
Ugyanezek lépcsőzete alulról felfelé:
      alsó octava                        felső octava
_________________________________________
| 1   2   3   4   5   6   7   8  |  1   2   3   4   5   6   7   8 |
 u,  o,  a,  á,  ë,  ë,  ï       ü     ő    é   e  ië   iü   i   –
melyek közől írásunkban csak hétnek van külön jegye (a, e, i, o, u, ö, ü), mert az ė is csak némely nyelvtanokban és ezen szótár értelmezendő czikkein van megkülönböztetve.


A hosszu önhangzók és viszonyaik egymáshoz.

Ezek általán két osztályba rendezhetők, a) melyek egyszerü meg nyujtás által keletkeztek, s időmértékileg két röviddel érnek fel, mint ág = ȧ-ȧg, év = ë-ëv, ív = i-iv, kór = ko-or, őr = ö-ör; ezek, legalább tudtunkra, nem két külön szórész önhangzóinak öszveolvadásából eredtek, s leginkább a gyökszótagokban fordulnak elé; hanemha azt veszszük, hogy a hoszszú önhangzók, mint több rövidből összeolvadottak, oly fogalmakat jellemeznek, melyekben nagyobb terjedség fejeztik ki. Azonban némelyek csak tájejtésileg és csak a tőszóban hosszúk, mint; ád, hágy, vész (perit), lél, vét (jacit, seminat); mások eredetileg szintén rövidek valának, s kisebb nagyobb tájszokás szerint ma is azok, mint: árpa arpa, gyánta gyanta, láng lang, ápol apol, uriás urias, kaczkiás kaczkias, fuvát fuvat stb.; másokban a megnyújtás a szónak érteményét hasonló rövidtől megkülönbözteti pl. ál al, vár var, háj haj, él (vivit és acies) el, szél szel, őrűl örűl; b) melyek ragozás vagy képzés által két vagy több hangzó egybeolvadásából képződtek, mint: látám = láta-am; c) melyeket a szokás, de kétségen kivűl természeti hangtörvény alapján a szók végén mássalhangzóval kezdődő viszonyító ragok előtt megnyújt, mint: fá-hoz, fá-tól, fá-ra, kefe, kefé-hez, kefé-től, kefé-re, kapa, kapá-val stb. Némelyek ennek okát a hangsulyban keresték. Míre elég legyen röviden megjegyezni, hogy ezen nézetet az élő beszéd megczáfolja, mert például keféhez, kapával szókban is, a hangsuly épen nem a hasszu é s á, hanem az első szótagban levő rövid e, a hangokon fekszik minden rendszerénti magyaros kiejtésben kéféhez, kápával; úgy hogy ha a megnyujtott, é, á hangokat sulyosbítjuk, ez a beszédben kérdő alakot öltene magára: keféhez? kapával? A megnyujtás oka itt minden esetre más valamiben rejlik.
Több külföldi jeles nyelvész is tanítja, hogy valamely önhangzó kiejtésekor mind elül, mind utól hallatszik valamely gyönge szellet; így elűl a sémi, továbbá a hellen hangjelelésben (irásban) minden önhangzó valamely szelleti jegyet szokott kapni. Továbbá utól a persa írásban van azon szokás, mely szerént minden szó, mely különben önhangzón végződnék h jegyet (szelletet) veszen föl. Ezekből érthető némely régi magyar irásmód is, mely szerént némi szelletet találunk följegyezve mind az önhangzón kezdődő némely szók eléjén pl. imád, ize (ajakszellet a régi halotti beszédben), űh (= ő, ille), űhtet, űhneki stb. (torokszellet Bátori bibliájában), mind az önhangzón végződő szók utolján, pl. ah, ahra, kih, beh, deh, neh, aláh, szomorúh, szeresseh, iráh, akartah, volnah, születéseh és ezer meg ezer példa a Debreczeni legendáskönyben, melyekre nézve Toldy F. társunk is azt tartja, hogy ezen vég h „épen csak is szellet volt.” Szintén itt találjuk ezeket is halálahról, hivatalahban, népehvel. T. i. halálah, hivatalah, népeh, ujabb ragozás mellett is megtartják a szelletet, mi által torlat áll elé: hr, hb, hv, és a megelőző önhangzó ragozáskor vagy képzéskor már a torlatnál fogva is hosszuvá lesz s könnyen meg is nyújtatik; s itt a kulcsa ezen megnyújtásnak, mint ahra ma is tájdivatosan így ejtetik: árra. Még jobban támogattatik e vélemény az által, hogy az önhangzón kezdődő ragok előtt megnyujtásnak rendszerént nincs helye, mert nincs torlat, pl. faé (= fahé), faig (= fahig), faért (= fahért), barátságaért (= barátságahért), tehát nyelvészetileg ez a helyesebb a néhutt szintén divatos megnyujtásnál. A kor, ként (=ki-ént), beli, kép ragok, illetőleg képzők előtt pedig azért nem nyújtatik meg az önhangzó, mert ezek még ma is önálló szóknak tekinthetők, tehát a megelőző egész szóra nincsenek befolyással. A ság, ség képzőkben oly erős és változhatlan a hosszú á, é, hogy mellettök a torlat sem tűnik elé, sőt gyakran, ha a szelletesnél erősebb torlat előzi meg azon képzőket, még segéd önhangzó is járul közbe pl. sok-a-ság, ur-a-ság, szüz-e-ség stb. sokság, urság stb. helyett. Az i, u, ü-ről alább lesz szó.

á
A magyar hosszu á hang, a magosságot tekintve általában a rövid nyilt ȧ hangnak felel meg, azaz a közbeszéd általán véve a hosszu á-t nyiltabban, magasabban ejti mint a rövid zárt a hangot, és csak némely tájbeszédben hallható a hosszú zárt à (= aó hasonló a terpedt angol o-hoz nor, for szókban) például: baatyaam.
A hosszú á származékokban többféleképen alakúl:
1) á = a + a: dara-am darám, dara-ad darád, buta-an bután, kora-an korán, szapora-an szaporán, várta-ak várták, várja-ak várják,
2) á = a + i vagy j (vagy v) + a: lát-a, tárgymutatóval: láta-i vagy láta-j (videbat istud vagy isthic), személyraggal: láta-j-a (videbat istud ille) = látá, mint régiesen iratik is hadla-v-a (= hallava), különösen j-vel látna j-a, hallana j-a alakban; hasonlók: látám, látád, látnám, látnád.
3) á = o + v + a: há = hova, kács = kovács, rács = rovács; tá = tova, honnan a gyermeknyelvben tátá a. m. tovatova, messze: tátába menni.
4) Az úgynevezett ékvesztőkben eredetileg rövid lehetett, mint tájszokásilag ma is ejtik: fonál fonal, madár madar, bogár bogar. Ilyek a gyakorlatos igékben eléforduló ál (él) pl. járdogál, irdogál, álldogál, melyet régente röviden használtak s a határozatlan ragozású mult idő egyes 2-ik személye: láttál, hallottál, melyek tájánként ma is röviden hangzanak: láttal, hallottal; így a régi codexekben az e is rövid: mentel, jöttel.
5) A mássalhangzóval kezdődő névviszonyító ragok előtt megnyujtásból eredt: hazá-ra, hazától, hazá-hoz, hazá-ba, mint föntebb láttuk.
Hogy az ily ragozásokban az a szinte rövid volt eredetileg, onnét gyanithatni, mert néhutt a szokás ma is röviden használja, sőt némelyek mint: ért, ig, ként, kép, továbbá a kor, beli, ság, i képzők előtt az irodalom is rövidnek veszi: fa-ért, fa-ig, ma-ig, nap nyugta-kor, buta-ság, haza-i. Tájejtéses: apa-ka e h. apáka.
A hosszu á akármily elemekből állott öszve, a tiszta kiejtésü magyarok ajkán egyöntetű hang gyanánt egyforma nyiltan hangzik, de a palóczos vidékeken aa, aá, oa, oá, ua, uá iker változatokban hallatszik, s a bennök eléforduló a is inkább a zárt a-hoz hasonlít.

é
Hosszú é bötünk csak egy van, holott párhuzamosan négynek kellene lennie, hogy egyik a nyilt e másik a zárt ė, harmadik az éles ë hangnak feleljen meg, még pedig ez utólsót illetőleg mind mély mind magas szókban. Azonban részint a szabatos kiejtésben, részint ragozásban és képzésben mind a négy é-t megkülönböztethetjük, ú, m.: 1) magas hangú szókban is egy tompábbat és egy élesebbet, melyeket arról ismerünk meg, hogy a tompa, tájejtés szerint sem szokott í-re változni, és hogy ez rendesen ékvesztő, vagy összeolvadt; az éles pedig némely legmagyarosabb vidéken is í-vel cseréltetik fel. Igy különböznek egymástól:
ég (coelum), eg-et, eg-ek,
ég (ardet), tájejtéssel: íg,
ér (rivus, vena), er-et, er-ek, er-es,
ér (valet), tájejtéssel: ír, ráír,
szél (ventus), szel-et, szel-ek, szel-es,
szél (margo) szélės, v. szílės,
fél (dimidium), fel-et, fel-ek, fel-ez,
fél (metuit) tájejtéssel: fíl.
Az elsőbbekben tompább é hangzik, valamint ezekben is: dél, dér, tél, téj, kéz, mész, réz, egér, födél, szekér, s általán az ékvesztőkben. Élesebb é (= ë) ezekben: szép, kép, kék, lép, csekély, szegény, tájejtéssel: szíp, kíp stb.
Amazokban t. i. az é eredetileg nem egyéb, mint a nyulósan kiejtett nyilt e, tehát terpedt ee, vagy è, noha a mai általánosabb kimondásban inkább az éles ë-nek megfelelő hosszut találjuk, kivévén ha palóczosan ejtetik ki.
Ezen két é-nek öszveolvadásból támadt fajai:
a) é = e + e: kefe-em kefém, kefe-es kefés, kepe-ez kepéz.
b) é = ė + e + ö: vė-e-ön vén, tė-e-ön tén, lė-e-ön lén, t. i. a vė, tė, lė elvont gyökökből képzett mult idők; máskép, mint a mely ö-ből is olvadott egybe: vőn, tőn, lőn,
c) é = e + ė: vere-ek verék (én), üte-ėk üték (én), eke-ėn ekén,
d) é = ė + e: lė-et lét, tė-et tét, vė-et vét, létel, tétel, vétel.
e) é = e + i (vagy j, vagy v) + e: ver (caedit), ver-e, (caedebat) vere-i (caedebat istud vagy isthic), vere-i-e, vere-j-e (caedebat istud ille), öszveolvadva: veré, régiesen: vereve v. vereje; különösebben az óhajtó módban: verne-i-e v. vern-e-j-e.
2) Magas hangú szókban találunk oly é-t is, mely az egyszerű ő helyett áll, mint: tetéz, tetőz, bé bő, fé fő, hé hő, csé cső.
3) Ama rövid ë-nek, mely a vastaghanguakkal is párosúl, azon hosszu éles é (= ë) felel meg, mely szintén vastaghangu szók gyökeiben fordul elé mint: béka, béna, békló, léha, néma, dévaj, héja, dézsa, séta, vékony, vézna, véka, stb.
Ej aj-nak változata ezekben: gané, ganéj, ganaj, taré, taréj, taraj, karé, karéj, haraj, hé héj, haj.
E következőkben öszveolvadásokból támadt:
a) é = a + i, pl. látsza-ik látszék, látszana-ik látszanék;
b) é = a + ė, láta-ėk láték, látna-ėk látnék.
4) Néha ó v. o helyett áll, mint tanét (régiesen tanót), ajándék ajándok, szándék szándok, fazék fazok; ide tartoznak: ámé, bámé, kópé, csóré, bóné, góré stb, melyekben é = ó.
A hosszu é ezeken kivül különféle tájejtéssel: ikerítve: ee, ie, ei, pl. keerėm, kierėm, keirėm, szeepen, sziepen, szeipen. Ez ily kiejtések néha az illető szók eredeti elemeit tüntetik elé, eedės = ė-ed-es, v. ė-et-ės, azon ė gyöktől, melyből ė-hetik, ė-tet származtak; feek = fék az elavult fe gyöktől.

í
A hosszu í is kétségen kivűl különböző ezekben: csíp (csípek) és sír (sírok). Emez mélyebben hangzik. Mindkettőtől különböznek ismét azok melyek 1) é-vel 2) ű-vel szoktak felváltatni mint ímelygő = émelygő, és mív = mű, nyí = nyű.
1) Megnyujtott egyszerű í létezik leginkább a gyökökben, mely némely szókban a képzők előtt röviddé leszen, mint: hízik hizlal, bír birodalom, ví viadal, csíp csipdes, így igyen, sír siralom sirat stb.
2) Öszvehuzás által: í = i + j, midőn az ilyformán eredt:
di-j       hi-j      szi-j,
di-u     hi-u     szi-u,
di-v     hi-v     szi-v,
dí        hí       szí,
továbbá í = i + o:
csi-ogat     csígat,     ri-ogat     rígat, v. ríkat stb.

ó
1) Megnyujtott de eredetileg rövid o, mint: hólt holt vagy halt (hal igétől), óld old, ólom olom (az olvadékonyságtól), óriás orias (or-om. gyökétől). 2) Mint igenévképző az ő személynévmás vastaghangu változata. 3) Tunya ejtésben ol, al-ból van öszvehúzva: fót folt, bódog boldog, bót bolt, óma alma, szóma szalma, fóka falka, bóta balta. 4) Két önhangzónak együvé olvadása, nevezetesen:
a) ó = o + o; no-ogat nógat, no-odít nódit, lo-odít lódit, lo-og lóg.
b) ó= ó + o; kamó-os kamós, hajtó-os hajtós, kapó-os kapós.
c) ó = a + i (vagy j) + u: látaj-uk látók, látna j-uk, látnók.
Ki nem simult palóczos ejtéssel: ao, aó, uo, uó: rólam, raolom, raólam, ruólam, más tájejtéssel au és ú is: ló lau, lú.

ő
1) A gyökökben megnyujtott ö milyenek: ő, őr, őz, ősz, őn (hal), bősz, szőr, tőr. 2) Tájejtéssel öszvehuzott öv üv, mint: öveg őg, söveg, süveg sőg, üvőlt őt. 3) Az öl öszvehúzva föld főd, köldök kődök, bölcső bőcső, ölt őt. 4) Öszveolvadásból eredt: bö-ög bőg, vevő vő, növő nő, jövő jő, csöv cső, töv tő, köv kő, szöv sző. Némely szókban é-vel cseréltetik fel: gőg gége, csők csék, bő bé, hő hé. Tájejtéssel ikerhangzóként: eö, eő, öö, öü, üö, de ű ü is: tőke, tööke, teöke, tüöke, tüeke, tűke, tüke, kű (kő), lű (lő).

ú
1) Ragatlan állapotú gyökszókban az egyszerü rövid u-nak megnyujtása, s mint olyan jobbára ékvesztő, pl. úr, urat, urak, kút, kutatni, kutatás, búb, buborodik, csúcs, csucsor, lúd, ludat, ludak, ludas, rúd, rudat, rudak, rudas, stb. 2) Rúthangzatú tájnyelven ó helyett ejtetik: lú ló, vagy ol-ból huzódott öszve: dúgozik dolgozik, kúdus koldus. 3) Mint melléknévképző eredetileg ó s a régieknél gyakorta így is találjuk: savanyú savanyó, domború domboró, csikoltú csikoltó, tovább a tyú végzetü szókban: cságatyú = cságató, pattantyú pattantó, tárogatyú = tárogató, szivatyú = szivató stb. 4) Öszvehuzás által eredt: bu-og búg, su-og súg, zu-og zúg, to-ul túl, tiszta-ul tisztúl, stb.
Tájejtéssel: oó, ou, uó: szomoroó, szomorou, szomoruó.

ű
1) Ragozatlan gyökszókban megnyujtott ü, s jobbára ékvesztő, mint: fűz, füzet, füzek, füzes, tűz, tüzet, tüzek, tüzel, tüzes, szűz, szüzet, szüzek. 2) Tájdivatos kiejtéssel a jobb hangzatu ő helyett használtatik: ű (ille), bűl (ből), rűl (ről), dűl (dől), bű (bő), kű (kő). 3) Mint névképző eredetileg ő, mint: keserű keserő, seprű seprő, gyeplű gyeplő. Ilyenek: csörgetyű, förgetyű, leffentyű, ergetyű. Vesd öszve: ú. 4) Öszvehuzás által alakult, mint:
hűt = hü-ít, fűt = fü-ít;
hűl = hü-ül, fűl = fü-ül;
feketűl = fekete-ül, gyöngűl = gyönge-ül;
szű = szüv, nyíl = nyüv, hű = hüv.
Némely szókban régies vagy tájdivatos szokás szerint i-vel váltakozik: fűz fíz, bűz bíz, bűn bín, nyű nyí, mű mí, szű szí.
A rövid és hosszu önhangzók részletes párhuzamban.

I.
vastag rövid ï                  vastag hosszu i (= ï)
iz-om ig-az ip-ar,             bíz-om víg-ak kín-os,
csik-asz ig-a vil-ág,        csík-ok csíg-at nyíl-ás,
vékony rövid i                vékony hosszú í
hint illik irigy,                  bír csíp így,

II.
vastag rövid ë (rokon ï-vel)     vastag hosszu é (= ë)
lehó liju,                                   béna béka,
geleszta, giliszta,                     méltó vékony,
vékony rövid i (rokon ë-vel)     vékony hosszu í (rokon é-vel)
is, es,                                       ímett émett,
ily ely,                                       ímely émely,
mind mend,                              íperedik éperedik,
imitt emitt,                                díványos déványos.

III.
vastag rövid ë (= o)                  vastag hosszu ë (= ó v. o)
seha soha,                               tanét tanót,
gelyva golyva,                          bámé bámó
gyertya gyortya,                       szándék szándok,
vékony rövid i (= ü)                   vékony hosszu í (= ű)
idő üdő,                                    hív hű,
izen üzen,                                 mív mű,
idv üdv,                                     nyív nyű,

IV.
nyílt rövid ȧ,               nyílt hosszu á,
csala kavar,               nyár (nyarat) sár (sarat),
nyakgat dara,            fonál (fonalak) kanál (kanalat).
nyílt rövid e               nyílt hosszu é
kepe kever,               ér (erek) szél (szelek),
nyekget dercze,         kötél (kötelek) egér (egerek),

V.
zárt rövid a               zárt hosszu á (jobban ao)
tár-am vár-am,         kapám = kapa-am,
ágy-az ház-al,          tisztáz = tiszta-az,
zárt rövid ė               zárt hosszu é (= ő)
pėrėg pėrė,              tén = tė-e-ön = tőn,
pėrgėl pėrzsėl,         lén = lė-e-ön = lőn,
                                 hé hő, csév cső.

VI.
rövid o                         hosszu ó
kor por korom koros,   kór pór kóróm kórós,
rövid ö                          hosszu ő
tör tök dörög örűl,        tőr tőke dőre őrűl,

VII.
rövid u              hosszu ú
udu ugat,          húz bú,  
rövid ü               hosszu ű
kürt ül küzd,       űz bűz gyűrű
tehát:
vastag rövidek:     ï, ë, ëo, ȧ, a, o, u
– hosszúk:            ï, ë, ëó, á, aó, ó, ú
vékony rövidek:    i, ië, iű, e, ė, ö, ü
– hosszúk:            í, ié, iü, é, eő, ő, ű.
Némely példák a két lejtőzet szerint ragozott szók párhuzamos változataira.
am-od-a      am-ott-an     am-oly-an     am-úgy-an,
em-id-e       em-itt-en      em-ily-en      em-így-en,
hó ha hó!     hucs hu!     kahácsol,     kalantyú,
hő he hő!     hücs hü!     kehécsel,     kelentyű,
gáncs-os-kod-ás-a      áll-hat-at-lan-ság-od,
zsémb-és-kėd-és-e     él-het-et-len-ség-ėd,
csősz-ös-köd-és-e      tűr-het-et-len-ség-ėd,
sany-ar-ú-ság-os       ing-ad-oz-ó-lag,
kes-er-ű-ség-ės         leng-ed-ėz-ő-leg,
gyöny-ör-ű-ség-ės     csörg-ed-ėz-ő-leg.

Az i, u, ü és í, ú, ű mértékéről.

A rövid és hosszu önhangzók megkülönböztetésének nyelvünkben nem csak helyesejtési, hanem ragozási és érteményi tekintetben is nagy fontossága van. Mi az a á, o ó vastag, és e ė, é, ö, ő vékony önhangzókat illeti, ezekre nézve a nyelvszokás, kevés kivétellel alkalmasint egyező, mit részben annak tulajdoníthatni, hogy ezen hangok mértékének fölcserélése által gyakran a szó értelme egészen megváltozik, vagy legalább homályossá lesz. Így különböznek egymástól:: baj, báj; kar, kár; mar, már; haj, háj; csap, csáp; tar, tár; nyak, nyák; szor, szór; kor, kór; pok, pók; sor, sór; hon, hón; csėp, csép; ver vér; tör, tőr, stb. Ellenben az i, u, ü hangoknak, melyeket szélsőknek nevezhetünk, minthogy a többiek sorában széltűl állanak (i–u, és i–ü) mértékére nézve nagy ingadozást tapasztalunk, mert ezeket több vidéken, nevezetesen túl a Dunán még azon szókban is röviden ejtik, melyekben túl a Tiszán, s Erdélyben megnyújtják, vagy megnyújtani szokták. Mit ismét onnan fejthetni meg, hogy ezen hangzók akár hosszan, akár röviden ejtve az illető szók érteményét se nem változtatják, se homályossá nem teszik, pl. irás v. írás, utas v. útas, bünös v. bűnös. Minélfogva ezeket és más ilyeneket a verselésben közös mértéküeknek szokták venni. De a nyelvszabályosság és helyesejtés méltán igényli, hogy ezen ingadozást ha végkép ki nem irhatjuk is, részint a terjedelmesb gyakorlaton, részint az elemzésen alapuló szabályokba illeszszük. Erre nézve véleményünk szerint következő irányszabályokat állíthatni.
I. A helyesejtésnek egyik fő elvénél fogva, amit a legelterjedtebb nyelvszokás röviden szeret ejteni, az rövid; t. i. a tájejtés, hacsak az ellenkezőnek valamely okszerű alapja nincsen, illő, hogy az országos divatnak hóduljon. Szótárunk folyamában elsorolva adjuk legnagyobb részét azon gyököknek, melyekben a közösebb szokás az i, u, ü önhangzókat röviden ejti.
II. Amit terjedtebb szokásnál fogva megnyújtanak, kivált ha ezen nyújtásnak saját okszerüsége van, az szabályszerüleg hosszú milyenek: ím, íme, mert ikertársa ám, honnan immelámmal, hímelhámol; ímėly ímėlyėg mert eredetileg émėly émėlyėg; íny, mert mint evésre vonatkozó szerv és érzék az éh ét szókkal egy eredetű, s tulajdonkép: ény; gím más kiejtéssel gém, Gímes, Gémes; szít mert folytonos, huzamos fuvásra vagy vonzásra vonatkozik,: „tüzet szítani.” „valakihez szítani”; bú, folytonos szomorú kedélyi állapot; húgy, midőn csillagot jelent, mert eredetije hold, hód, húd, honnan többese is: húgyak, mint hold-é holdak, ellenben a hugy (pisa) többese hugyok. Ide tartoznak általán, melyek képzés következtében nyúltak meg, mint míg = mi-ig; búg, súg, zúg, dúl, gyúl, fúl, nyúl (ige és főnév), nyújt, túl, űz, dűl, fűl, hűl, gyűl, tűz stb.
Egyébiránt az állandó hosszúk száma sokkal kevesebb, mint a rövideké, mely tünemény oda mutat, hogy ezen önhangzókra nézve nyelvünk a rövid ejtésre hajlandóbb; mi abból is látszik, hogy, mint föntebb láttuk, midőn az a e hangzókkal végződő szókhoz viszonyító rag vagy képző járúl, rendesen megnyúlnak, pl. kapa, kapával, kapára, kapától, kapál; kefe, kefével, kefére, kefétől, kefél: ellenben az i, u, ü végzetüek rövidek maradnak, pl. kocsi, kocsim, kocsival, kocsis; kapu, kapum, kapuval, kapus; gyöpü, gyöpüm, gyöpüvel, gyöpüs.
III. Melyek két nagy terjedelmű szokás, sőt az irók két külön felekezete szerint is majd röviden majd hosszan divatoznak, körülbelül ezek: ige ige, ígér igér, így igy, íj ij, ív iv, ítél itél, íz iz (articulus), bír bir, bíró biró, bízik bizik, csík csik, dísz disz, csúcs csucs, híg hig, hím him, hír hir, hízik hizik, kín kin, kíván kiván, nyír nyir, (főnév és ige), sík sik, síp sip, sír sir, szín, szin, tíz tiz, víg vig, vígyáz vigyázz, víz viz, zsír zsir, úgy ugy ugyan, új uj, újj ujj, úr ur, úszik, uszik, út ut, búgyor bugyor, búza buza, csúszik csuszik, fúr fur, gúnár gunár, húg hug, húr hur, hús hus, húsz husz, kút kut, lúd lud, múlik mulik, nyúz nyuz, nyúl nyul, rúd rud, rúg rug, rút rut, súgár sugár, súdár sudár, súly suly, szűr szür, túr tur, zúz zuz, bűz büz, bűn bün, csűr csür, fűz füz, tűz tüz, gyűrű gyürü, gyűszű gyüszü, nyűg nyüg, szűk szük, sűrű sürü, szűz szűz, tűr tür.
Az ide tartozó fő- és melléknevek egy részét az ékvesztők közé sorozhatjuk, melyek t. i. az á és é gyök- vagy törzsbeli hangokat is bizonyos viszonyokban hosszan hagyják, más viszonyokban pedig megrövidítik, sőt némelyek tájszokás szerint ragozatlan állapotban is rövidek, mint: tej, tehen, szeker, nyel, sudar, madar. Különben ez utóbbiaknak ragozási és képzési szabályaik következők:
1) Elvetik az ékezetet a) a többesben, tárgyesetben, és személyragozásban: nyár, nyarak, nyarat, nyaram: kéz, kezek, kezet, kezem, b) az önhangzóval kezdődő képzők előtt
pohár, poharas, poharaz, poharacska
mész, meszes, meszez, meszel, meszecske;
nehéz, nehezen, nehezít, neheztel;
kevés, kevesen, kevesít, kevesedik.
Kivétetnek az i és ul ül képzők: nyári, téli, kézi, szamárul, tehénűl, nyélül.
2) Megtartják az ékezetet a) más névmódosító ragok előtt: nyár, nyárba, nyárban, nyárra, nyáron, nyárhoz, nyárnál, nyárral, nyárig, nyárért; tél, télbe, télben, télre, télen, télhez, télig, télkor, b) a mássalhangzóval kezdődő képzők előtt: kosár, kosárnyi, szekérnyi, tenyérnyi; pohár pohárnok, nehéz nehézded, kevés kevésded, szél szélhüdik. Kivétetnek a ka ke előtt a kéttaguak, melyek közösek: madárka v. madarka, kosárka vagy kosarka, egérke vagy egerke, szekérke vagy szekerke; továbbá ezek: keztyű nem kéztyű, kezkenő, nem kézkenő, neheztel, nem nehéztel, reznek (vörnyeges túzokfaj) nem réznek.
Tegyünk már most hasonlítást az ékvesztők és a fentebb elsorolt i, u, ü hangzós nevek között. 1) Abban általán mindkét felekezetbeliek megegyeznek, hogy ragozatlan állapotban tájejtések szerint majd hosszúk majd rövidek. 2) Az á é-féle ékvesztők bizonyos ragokat és képzőket mindnyájan nyilt a- vagy nyilt e-vel vesznek fel, mely esetben a gyökbeli á és é megrövidűl. Ugyanez történik többekkel amazok közől is, minélfogva szintén az ékvesztők szabályai alá sorozhatók, milyenek: híg, higak, vagy hígak, de: higgad; úr, urat, urak, uras, ural; lúd, ludat, ludak, ludas; rúd, rudat, rudak, rudal, rudas, rudaz. Ilyenek: súgár, víz, tűz. Más részről az ékvesztők szabályai szerínt: víz, vízre, vízen, vízről; úr, úrban, úrnál, úrhoz, úrtól; tűz, tűzre, tűzről, tűzhöz, tűznél, tűztől, stb. Melyek pedig a többes számban nem ak ek, hanem ok, ėk, ök, ragokat vesznek föl, s ennélfogva az ékvesztőktől elütnek, úgy látszik, hogy helyesebben mindig hosszúk, pl. csík, csíkok, csíkos, csíkoz; hír, hírėk, hírės, hírlel, hírre; sír, sírok, sírba, síron; zsír, zsírok, zsíros, zsíroz; továbbá szín színėk, csúz csúzok, hús húsok, súly (Tisza mellett inkább suly) súlyok, gúny gúnyok, bűz bűzök, bűn bűnök, csűr csűrök, nyűg nyűgök. A Tisza vidékén ezek is hosszúk noha a- s e-vel ragoztatnak: híd hídak, új újak, újj újjak, víg vígak, út útak, kút kútak, tíz tízes tízen (de: tizenegy, tizenkettő), húsz húszas húszan (de huszonegy, huszonkettő), szűz szűzek, fűz fűzek, szűk szűkek, nyúl nyúlak.
Egyébiránt, mint már érintők, ezen hosszú önhangzók mértéke fölötte ingadozó, mert gyakran a közszokásilag vagy elemzésileg hosszú gyök is némely származékokban általán megrövidűl, mint: sulyok (eszköz) nem súlyok, gyülevész nem gyűlevész, dukál nem dúkál stb.
Mi a fent elsorolt gyökigéket illeti, azok helyesebben minden módban és időben hoszszúk, (épen úgy, mint az ékvesztő nevek a föntebbi módosító ragok előtt), bír, bíra, bírt, bírj, bírni, bírna, bírva; húz, húza, húzott, húzz, húzni, húzna, húzva; szűr, szűre, szűrt, szűrj, szűrni, szűrne, szűrve; és csak kevés kivétellel mint múl mulandó.
Származékaikban pedig szokottan rövidek, ú. m. ír, iromány, irkál, irodalom, de írás, irat is; túr, turkál, de túrás; szűr, szüret, szürcsöl, de szűrés; bír, birtok, birodalom, birkózik; bízik, bizalom, bizomány, biztat, biztos; csíp, csipked, csiptet, csipeget, csipke, csipesz; csúsz, csuszka, csuszkál, csuszamodik, csuszkorál; dúz, duzzad, duzzog, duzma, duzmati; fúr, furdal, furkál; hízik, hizlal, hizodalmas; húz, huzakodik, huzkál, de húzamos; nyír, nyirbál, nyirkál, de nyírés, nyíradék; nyúz, nyuzár, nyuzga; rúg, rugdal, rugdos, rugalmas, rugony; sír, síralom, sirat, sirám, siránkozik, siránkozás, de: sírás; szúr, szurkál, szurdal, szurdancs, de: szúrás; zúz, zuzorka; tűr, türelem, türelmes, türelmetlen; tűr, midőn am. gyűr, türődzik, türemlik, (gyüremlik, gyürkőzik).
Az ékvesztők szabályait követik általán a) más fő- és melléknevek is, melyek gyökét egy magánálló vagy egy megelőző mássalhangzóval járó önhangzó képezi, milyenek: ó vagy av, avas, avar, avatag; cső, csövet, csövek, csöves; fő vagy fej, fejet, fejek, fejel, fejes fejez; hé, hevet, hevek, heves, heveny; hó vagy hav, havat, havak, havas, havazik. Hasonlók: hő, hű, jó, kő, lé, ló, só, szű, tó, tő. Kivétetnek: fű fűvek; bő, bővet, bővek, bővelkedik, bőség; tű, tűz, tűzdel, tűzés, stb. Hasonlóan több-kevesebb származékokban és ragozásokban megrövidűlnek ezen gyökigék: bú, búvok, bujkál; fú, fúvás, fuvat, fuvalom, fuvolya; jő, jövök, jövet, jövés, jövendő; lő, lövök, lőtt, lövés, lövet, lövel lövöldöz; nyí, nyívás, nyivácskol, nyivákol; rí, rívás, riad, riog, rigó, rikolt; ró, rovás, rovat, rovaték, rovátkol; sí, sivít, sipít; szí, szívás, szivornya, szivatyú; ví, vívás, viadal, vita; sző, szövök, szőtt, szövés, szövet, szövevény, szöveg.
A ragok és képzők között ú ű, úl űl, és ít, sőt túl tűl, rúl rűl, búl bűl is elfogadják a megnyújtást.
Mind ezekben és többekben az általánosabb nyelvszokás igazít el bennünket, és pedig ezen két fő szabályban: 1-ször amely szókban e szélső önhangzók az általánosb nyelvszokásban röviden ejtetnek, azok állandóan rövideknek vétessenek és irassanak; 2) amelyekben azok az ország nagy részében, ú. m. a Tisza vidékén és Erdélyben jobbadán megnyújtva ejtetnek is, azoknak akár hosszú, akár rövid használata a magyar nyelvérzést nem sérti, innen a verselésben is ingatagok, de csak a hosszúk. Mi e szótárban a hosszúkat, mert csak ezen körülmény a határozó, pontosan följegyeztük.

Az önhangzók működési rendszere nyelvünkben.

Nyelvünkben az önhangzók nem valami bitang vagy pótlékféle segédhangok, melyeket akármikép öszvezavarni, vagy elnyelni vagy kihagyni lehet, mint az árja nyelvek némelyikében, péld. a németben, csehszlávban stb. hol néha három, négy, sőt öt mássalhangzó is öszvetorlódik. Az ily szók, úgy mint vannak, lehetetlen, hogy eredetiek, vagyis a nyelvek ős alkotási korából valók legyenek, hanem különféle változatokon átesve elkorcsosultak, öszvezsugorodtak. De a különben lágyabb hangzatú római származású nyelvekben sincs az önhangzóknak határozott rendszerök, mert az eredetiebb latintól elfajultak, s önmagukból alig, csak a latinból elemezhetők. Ellenben nyelvünkben az önhangzók bizonyos rendszert követnek a) gyöktani, b) alaktani, vagyis ragozási és képzési viszonyban, c) érteményi tekintetben.

I. Az önhangzók rendszeressége a gyökökben.

Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódását nem tűri, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüsz, trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad. De gyakran ha a fennlévőhöz valamely rokon fogalmat akar kifejezni, meghagyván a mássalhangzókat, az önhangzón tesz változást, mely a rokon fogalmat más rokon hangzóval mintegy árnyalja pl.:
bab, babó, babug; bob, boborcs, boborcsék; bal, balga, balgatag; bol, bolond; bel, belénd: ban, bankó, bun, bunkó, bunczi; bog, boglya; bug, buga; csob, csobány, csobolyó: csöb, csöbör; csom, csomó, csombor; csöm, csömör, csömek; csöcs, csėcs; csucs, csücs; dom, domb, dombor; döm, dömbicz, döme; far, farol; for, forog, fordúl; fėr, fėrde, fėrgetyű: gom, gomb, gomba, gombócz; göm, gömbölyü, gömböcz, stb. stb. A rokonhangzók, és részben mássalhangzók változásain alapszik a szócsaládosítás, melyről alább külön czikkben és részletesebben lesz szó.

II. Az önhangzók rendszeres viszonya, illetőleg hangrende a képzőkben és viszonyító ragokban.

Általán ismert dolog nyelvünk szervezetében, hogy a vastaghangu gyökök és törzsekhez vastag, a vékonyhanguakhoz pedig vékony hangu képzők és ragok járulnak, mint a török és némely más altaji vagy szittya nyelvekben. E sajátságnál fogva a szók két fő rendre oszlanak, egyik a vastagok (al vagy mély hangúak) másik a vékonyak (föl vagy magas hangúak) rende. Mely önhangzók tartoznak az első, melyek a második rendhez, azt a fentebbi, önhangzók fejtegető §§-ban részletesen előadtuk. Azt is említettük, hogy vannak i, í, é hangzóju ragok és képzők, melyek mindkét rendbeli szókhoz változatlanúl járulnak, mint: ház-i, kert-i, völgy-i, lovas-di, körös-di; láb-nyi, újj-nyi, öl-nyi; fal-ig, rét-ig, völgy-ig; akad-ék, reped-ék, töred-ék, ez-ért, bor-ért, sör-ért. Itt azokat fogjuk öszveállitva elsorolni, melyek önhangzóji párhuzamosan váltogatják egymást.

A.
Kétágu képzők és ragok.

Ezek közől az egyik, mint vastag önhangzóju, mindenféle vastaghangzós szóhoz, a másik, mint vékony önhangzójú, mindenféle vékonyhangzóju gyökhöz vagy törzshöz járul. Ilyenek:

a) ezen névképzők:
ab, eb: darab, dereb (régies);
áb, éb: nyal-áb, has-áb, ver-éb, ger-éb;
ád, éd: csal-ád, gal-ád, csel-éd, seg-éd;
aj, ej: soh-aj, zuh-aj, mor-aj, csör-ej, dör-ej, zör-ej;
ák, ék: fon-ák, czul-ák, mell-ék, körny-ék;
alom, elém: irg-alom, jut-alom, kér-elėm, tür-elėm;
ály, ély: szab-ály, oszt-ály, szeg-ély, görv-ély;
ap, ep: al-ap, gyar-ap, ker-ep, ül-ep.
Kivétetnek az idegen származásról gyanús: oszlop, czölöp, kolop:
ány, ény: vág-ány, csák-ány, lep-ény, köt-ény;
ár, ér: buv-ár, sov-ár, füz-ér, vez-ér;
ás, és: lát-ás, lop-ás, ver-és, üt-és;
ász, ész: horp-asz, dob-asz, rek-esz, rönk-esz;
Kivétetnek: gonosz, pákosz, rogosz;
ász, ész: halász, csik-ász, kert-ész, ökr-ész;
at, et: rak-at, nyom-at, üt-et, cseleked-et;
Kivétetnek: nyug-ot, állap-ot;
atag, eteg: lank-atag, olv-atag, leng-eteg, pöf-eteg;
atal, etel: hiv-atal, rov-atal, men-etel, jö-v-etet;
atlan, etlen: ház-atlan, toll-atlan, kez-etlen, bőr-etlen;
talan, telen: mag-talan, bú-talan, mez-telen, szün-telen;
mány, mény: tanul-mány, tok-mány, keres-mény, küldemény:
vány, vény: lát-vány, hal-vány, kér-vény, tör-vény;
ság, ség: agg-ság, jó-ság, szép-ség, bő-ség;
ka, ke: szál-ka, sós-ka, röp-ke, tüs-ke;
csa, cse: szár-csa, tó-csa, vér-cse, kenő-cse;
ánk, énk: nyul-ánk, fal-ánk, él-énk, fél-énk;
ékony, ékėny: csal-ékony, mul-ékony, reped-ékėny, tör-ékėny;
dad, ded: karcsu-dad, kicsi-ded, körös-ded, iv-ded;
ú, ű, sanyar-ú, szigor-ú, keser-ű, sűr-ű;
ó, ő: szab-ó, irt-ó, kend-ő, fürd-ő;
a, e: húza-von-a, peng-e, csörg-e;
ha, he: ír-ha, lom-ha, reny-he, csür-he;

b) igeképzők:
ad ed: ap-ad, loh-ad, ep-ed, süpp-ed;
akodik, ekėdik: mar-akodik, tol-akodik, ver-ekėdik, tör-ekėdik;
akozik, ekėzik: vár-akozik, szór-akozik, igy-ekėzik, gyűl-ekėzik;
an, en: csatt-an, ropp-an, rett-en, döbb-en;
ant, ent: csatt-ant, ropp-ant, rett-ent, döbb-ent;
ász, ész: markol-ász, bogar-ász, legel-ész, böng-ész;
aszkodik, eszkėdik: rug-aszkodik, ereszkėdik, dőleszkedik;
aszt, eszt: ap-aszt, loh-aszt, ep-eszt, süpp-eszt;
at, et: rak-at, foly-at, nyir-et, öl-et;
ál, él: álldog-ál, folydog-ál, mendėg-él, üldög-él;
ódik, ődik: zár-ódik, huz-ódik, vet-ődik, üt-ődik;
úl, űl: jav-úl, bor-úl, szeg-űl, szük-űl;
dal, del: jár-dal, fur-dal, szeg-del, tör-del;
hat, het: áll-hat, fut-hat, vi-het, ül-het;
kál, kél: ir-kál, tur-kál, cser-kél, tė-kél, (tėvėgél);
tat, tet: jár-tat, foly-tat, csör-tet, ül-tet;
gat, get: for-gat, csor-gat, pėr-get, zör-get;

c) határozók:
an, en: bátr-an, okos-an, szép-en, bölcs-en;
ul, ül: al-ul, botor-ul, szegény-ül, föl-ül;
lag, leg: futó-lag, utó-lag, kellő-leg, elő-leg;
lan, len: addig-lan, holtig-lan, meddig-len, eddig-len;
ta, te (1): hajdan-ta, leány-ta, régen-te, füven-te;
ta, te (2): hatszor-ta, nyolczszor-ta, kétszėr-te, ötször-te;

d) névmódosító ragok:
abb, ebb: igaz-abb, okos-abb, helyės-ebb, bölcs-ebb;
an, en: hárm-an, nyolcz-an, négy-en, öt-en;
at, et (többes): falak-at, botok-at, vizek-et, tőrök-et;
ba, be: ház-ba, ól-ba, hely-be, öl-be;
ban, ben: ház-ban, ól-ban, hely-ben, öl-ben;
ból, ből: ház-ból, ól-ból, hely-ből, öl-ből;
nak, nek: vas-nak, hús-nak, réz-nek, kő-nek;
nál, nél: vas-nál, hús-nál, réz-nél, kő-nél;
ra, re: vas-ra, hús-ra, réz-re, kő-re;
ról, ről: vas-ról, hús-ról, réz-ről, kő-ről;
vá, vé: fá-vá, hó-vá, lé-vé, kő-vé;
val, vel: fá-val, hó-val, lé-vel, kő-vel;

e) személyragos névmódosítók.
am, em: nál-am, ról-am, vel-em, től-em;
ad, ed: nál-ad, ról-ad, vel-ed, től-ed;
a, e: nál-a, ról-a, vel-e, től-e;

f) személyragos névutók:
am, em:alatt-am, után-am, mellett-em, fölött-em;
ad, ed: alatt-ad, után-ad, mellett-ed, fölött-ed;
a, e: alatt-a, után-a, mellett-e, fölött-e;
unk, ünk: alatt-unk, után-unk, mellett-ünk, fölött-ünk;
atok, etėk: alatt-atok, után-atok, mellett-etėk, fölött-etėk;
ok, ök: alatt-ok, után-ok, mellett-ök, fölött-ök;

g) igemódosítók, bizonyos idők- és személyekben:
asz, esz: tart-asz, hord-asz, teng-esz, dönt-esz;
nak, nek: jár-nak, foly-nak, kel-nek, ül-nek;
am, ėm: járt-am, tolt-am, kelt-em, ült-em;
ad, ed: látt-ad, tolt-ad, vert-ed, szűrt-ed;
a, e: látt-a, tolt-a, vert-e, szűrt-e;
á, é: lát-á, tol-á, ver-é, szűr-é;
ak, ek: járt-ak, tolt-ak, vert-ek, szűrt-ek;
anak, enek: járt-anak, tolt-anak, vert-enek, szűrt-enek;
j-a, j-e: jár-j-a, tol-j-a, ver-j-e, szűr-j-e, (parancsoló);
j-ak, j-ek: jár-j-ak, tol-j-ak, ver-j-ek, szűr j-ek;
ók, ők: lát-ók, mond-ók, lel-ők, ver-ők;
uk, ük:látt-uk, mondt-uk, lelt-ük, vert-ük;
unk, ünk: lát-unk, mond-unk, lel-ünk, ver-ünk;

B
Háromágu képzők és ragok.

Ezekben o, ė, ö az uralkodó önhangzók. Az első o mindenféle vastaghanghoz járul. Az ő közvetlenül az ö vagy ü hangokat követi, a többi vékonyhanguak után zárt ė következik

a) gyakorlatos igeképzők:
og, ėg, ög: nyaf-og, zuh-og, csev-ėg, röf-ög, sür-ög;
og-at, ėg-et, ög-et: lát-og-at, néz-ėg-et, üt-ög-et, hűt-ög-et;
ong, ėng, öng: boly-ong, ker-ėng, düh-öng, őrj-öng;
og-ál, ėg-él, ög-él: járd-og-ál, mend-ėg-él, üld-ög-él;
odik, ėdik, ödik: takar-odik, teker-ėdik, töpör-ödik;
okol, ėkėl, ököl: fald-okol, nyeld-ékėl, öld-ököl;
oklik, ėklik, öklik: fuld-oklik, esd-ėklik, tünd-öklik;
ozik, ėzik, özik: dolg-ozik, éh-ėzik, ölt-özik;
dos, dės, dös: kap-dos, lop-dos, csip-dės, öl-dös;
doz, dėz, döz: csap-doz, tol-doz, kérd-ėz, ül-döz;
kod, kėd, köd: kap-kod, csip-kėd, köp-köd;
kodik, kėdik, ködik: úr-kodik, két-kėdik, őr-ködik;
kozik, kėzik, közik: zár-kozik, ér-kėzik, üt-közik stb.;

b) névmódosítók:
on, ėn, ön: fal-on, domb-on, tér-ėn, völgyön;
ott, ėtt, ött: Kolozsvár-ott, Pécs-ėtt, Győrött.
Kivételesen: utt, ütt: más-utt, minden-ütt, vagy att, ett: al-att, mell-ett;
hoz, hėz, höz: fal-hoz, ól-hoz, hely-hėz, kör-höz, nő-höz;
hangrend ellen az újabb: hely-höz, kör-hėz, nő-hėz;
szor, szėr ször: sok-szor, száz-szor, egy-szėr, több-ször;

c) igemódosítók:
ok, ėk, ök: vár-ok, fut-ok, lel-ėk, visz-ėk, öl-ök, üt-ök;
om, ėm, öm: vár-om, tol-om, lel-ėm, visz-ėm, öl-öm, üt-öm;
od, ėd, öd: vár-od, tol-od, lel-ėd, visz-ėd, öl-öd, üt-öd;
nom, nėm, nöm: vár-nom, tol-nom, lel-nėm, vin-nėm, öl-nöm, üt-nöm;
tok, tėk, tök: vár-tok, tol-tok, lel-tėk, visz-tėk, öl-tök, üt-tök.
Ha a gyöki önhangzó után nem közvetlenül járulnak, csak kétáguak: tok, tėk láthat-tok, ölhet-tėk, üthet-tėk, nem: ölhet-tök, üthet-tök, hasonlóan om, ėm: láthat-om, verhet-ėm, ölhet-ėm, üthet-ėm, nem: ölhet-öm, üthet-öm; tatom, tetėm: lát-tatom, üt-tetėm, nem: üt-tetöm.
Jegyzetek. 1) A fent elszámlált képzők és viszonyragok eredetileg kétpárosak, azaz négyáguak lehettek: t. i. zárt a, ė, és o, ö: ház-an (on), méz-ėn, gomb-on, gömb-ön; ház-haz (hoz), méz-hėz, gomb-hoz, gömb-höz; Ujvár-att, Mór-ott, Pécs-ėtt, Győr-ött. Ezen zárt a-nak az erdélyies kiejtésben maiglan világos nyomai vannak, de a közösebb szokásban o-ra ment által. Azonban országos divat szerint négyáguak a számnevekhez járuló ad, ed, od, öd: száz-ad, ezer-ed, hat-od, öt-öd, valamint ezek is: as, es, os, ös: száz-as, ezer-es, hat-os, öt-ös. 2) Hibás, vagyis a köz szójárás elleni különczködés így szólani és írni: tőr-hėz, gőzös-ėn; e helyett: tőr-höz, gőzös-ön vagy kéz-ön, e helyett: kéz-ėn, verek-öd-ik, e helyett: verek-ėd-ik.

C.

Hatágu képzők és viszonyragok, vagyis hárompárosak, t. i. nyilt ȧ e, zárt a ė és o ő hangzókkal.

a) névképzők
ȧcs, ecs, nyilt: lik-acs, ur-acs, köv-ecs, szėg-ecs(ke);
acs, ėcs, zárt: tál-acs, ház-acs(ka), kert-ėcs(ke), üveg-ėcs(ke);
ocs, öcs: bod-ocs, húr-ocs(ka), tőr-öcs(ke).
Ide tartozik ics, mely mind vastag, mind vékonyhangu törzsekhez járul, mint: kav-ics, kak-ics, géb-ics;
ȧcz, ecz, nyilt: kuk-acz, jeg-ecz;
acz, ėcz, zárt: a csangós ejtésű láb-acz(ka), ág-acz(ka) szókban, kert-ėcz = ketr-ėcz;
ocz, öcz: lib-ocz, gömb-öcz;
Ide tartozik icz: náp-icz, bíb-icz;
ȧd, ed, nyilt: Lov-ad, Ölv-ed, Eb-ed, (helynevek);
ad, ėd, zárt: Láb-ad, Vár-ad, Pėr-ėd, (helynevek);
od, öd: Bok-od, Tok-od, Bög-öd, Döms-öd, (helynevek);
ȧg, eg, nyilt: lov-ag, héz-ag, mel-eg, szőny-eg;
ag, ėg, zárt: hály-ag (og), tály-ag (og): fér-ėg, kér-ėg;
og, ög: bal-og, gyal-og, üsz-ög, örd-ög;
ȧk, ek, nyilt: kob-ak, kup-ak, tel-ek, tör-ek;
ak, ėk, zárt: vakond-ak (ok), vét-ėk, ét-ėk;
ok, ök: mar-ok, bur-ok, kölyök, bűr-ök;
ȧm, em, nyilt: foly-am, ir-am, kell-em, tet-em;
am, ėm, zárt: áll-am, ver-ėm, sely-ėm;
om, öm: ál-om, ól-om, kör-öm, ür-öm;
ȧr, er, nyilt: agy-ar, czud-ar, megy-er, sik-er;
ar, ėr, zárt: paz-ar (or), czucz-ar (or), éb-ėr, emb-ėr;
or, ör: gond-or, und-or, gönd-ör, sünd-ör;
ȧs, es, nyilt: fal-as, lik-as, fel-es, öl-es, fül-es;
as, ės, zárt: ház-as, tág-as, tér-ės, üveg-ės;
os, ös: kor-os, túr-os, kör-ös, szőr-ös.
Ez utolsók néha is us alakot vesznek föl: har-is, ham-is (régen: ham-os), lap-is (lap-os), máj-us (máj-as hurka);

b) igeképzők:
ȧl, el, nyilt: forr-al, hizl-al, érl-el, fül-el;
al, ėl, zárt: ház-al, árny-al, bér-ėl, szėm-ėl, szėr-ėl;
ol, öl: karm-ol, gond-ol, őr-öl, bűz-öl;
ȧr, er, nyilt: tak-ar, kav-ar, tek-er, kev-er;
ar, ėr: zárt: kap-ar (kop-or), sėp-ėr, pėd-ėr;
or, ör: kot-or, tip-or, gyöt-ör, pöd-ör;
ȧs, es, nyilt: olv-as, ker-es;
as, ės, zárt: hág-as, lép-ės, tip-ės, reb-ės(get);
os, ös: tap-os, foly-os, röp-ös, köpd-ös;
ȧz, ez, nyilt: fal-az, hid-az, fel-ez, köny-ez;
az, ėz, zárt: háj-az, ágy-az, ér-ėz, bélyeg-éz;
oz, öz: bot-oz, arany-oz, őr-öz (iz), nyűg-öz.

c) névmódosítók:
többes:
ȧk, ek, nyilt: fal-ak, hid-ak, fel-ek, öl-ek;
ak, ėk, zárt: ház-ak, nyáj-ak, szėr-ėk, szėm-ėk;
ok, ök: bor-ok, sír-ok, őr-ök, csűr-ök;
ȧt, et, nyilt: fal-at, hid-at, fel-et, öl-et;
tárgyeset:
at, ėt, zárt: ház-at, nyáj-at, szėm-ėt, gyėp-ėt;
ot, öt: bab-ot, bot-ot, köd-öt, üdv-öt;
személyragok:
ȧm, em, nyilt: fal-am, hid-am, fel-em, ölem;
am, ėm, zárt: ház-am, nyáj-am, szėm-ėm, szėr-ėm;
om, öm: bab-om, bot-om, tőr-öm, üdv-öm;
ȧd, ed, nyilt: fal-ad, hid-ad, fel-ed, öl-ed;
ad, ėd, zárt: ház-ad, nyáj-ad, szėm-ėd, szėr-ėd;
od, öd: bab-od, bot-od, tör-öd, üdv-öd.
Jegyzet. A legközelebbi példákból látszik, hogy a mássalhangzóval végződő nevek tárgyeseti és birtokragi hangzója ugyanaz. Továbbá nyelvünk rendszeréből ez is kitünik, hogy a nevekhez járuló hárompáros képzők és ragok általán az illető név többesszámának önhangzóját veszik fel, péld. nyak-ak, nyak-at, nyak-am, nyak-ad, nyak-as, nyak-astul, nyak-al, nyak-az, nyak-acska; lov-ak, lov-at, lov-am, lov-ad, lov-as, lov-astul, lov-al, lov-ag, lov-ar, lovaz, lov-acska; bot-ok, bot-ot, bot-om, bot-od, bot-os, bot-ostul, bot-ol, bot-oz, bot-or, bot-ocs-ka; szėm-ék, szėm-ét, szėm-ėm, szėm-ėd, szėm-ėl, szėm-ėz, szėm-ėstül, szėm-ėr, szėm-ėnként, szėm-ėcs-ke; körm-ök, körm-öt, körm-ön, körm-öd, körm-öl, körm-ös, körm-östül, körm-öcske.
Miután ezeknek mintegy iránytőül a többesszám önhangzója szolgál, helyén leszen itt ennek szabályait kimutatni.

A többesszám ragozásának szabályai.

I. A mássalhangzóval végződő gyökszókban.

1) Ha a gyökszóban o, ó, vagy u, ú áll, a többestag o hangzót veszen fel: ok, ok-ok, or, or-ok, orr, orr-ok, kor, kor-ok, kór, kór-ok; ducz, ducz-ok, gúzs, gúzs-ok; hasonlók: bog, bogy, boly, bor, bocs, boncs, bot, dob, doh, fok, fos, gom, gyom, jog, koh, kos, kosz, lob, locs, lom, mocs, moh, moly, mor, nyom, pocs, pocz, poh, pok, por, rom, sod, som, sor, tok, topp, tor; bób, bók, csók, czók (mók), gócs, gócz, gór, kócz, lók, mód, mór, pók, pór, pót, sór; czucz, ducz, juh, lucs, nyug, sut, szug, szul, zug; búg (főnév) csúcs, gúg, gúny, húg, húr, hús, hugy (pisa), lúg, súr, túr, túz, tyúk. Ide tartoznak a jobbára elvont, vagy elavult gyökökből képzettek: boncs, bongy, csomb, czomb, domb, gomb, lomb, jobb (főnév, manus dextra), komp, koncz, konty, korcz, korcs, korty, loncs, molyh, polyh, orv, porcz, roncs, rongy, rost stb.
Kivétetnek a) melyek eredetileg melléknevü tulajdónságuak, s mint ilyenek nyilt a-val ragoztatnak, (miről l. alább) ú. m. sok-ak, nyolcz-ak, toll-ak (toló-ak, tolu-ak) morj-ak, (mori-ak) orj-ak (ori-ak) mony-ak (moni-ak, mint: meny-ek = meni-ek, menő-ek), odv-ak (odu-ak,) lov-ak, fog-ak, b) az ékvesztők, melyek általán, ha vastaghanguak nyilt a-val, ha vékonyhanguak, nyilt e-vel ragoztatnak, ú. m. úr, ur-ak, rúd, rud-ak, kéz, kez-ek, szűz, szüz-ek stb. c) hold (luna és jugerum) hold-ak, és ennek módosítványa: húgy (csillag) hugy-ak, ól ól-ak, lyuk lyuk-ak. Ide járulnak út útak, kút kútak, új újak újj újjak, bár nem ékvesztők.
2) Ö, ő, és ü, ű, után ö, ű, m. öcs öcs-ök, ön ön-ök, őn (hal őn-ök, és így: őr, ős, böcs, bög, bögy, csöcs, dög, dőzs, csök, csősz, csőd, göcs, göm, gör, gőz, gyök, köd, kög, kör, köz, lőcs, mög, pöcs, pök, pör, pös, pőzs, pőcz, rög, sör, szőr, szösz, tök, tőr, tőzs, ük, ür, bűn, bükk, bűz, csűcs, csűg, csűr, düh, fűr, gyűr, küsz (= kisz, halfaj), szűr, zűr; továbbá elvont vagy elavult gyökökből képzett törzsek: böjt, bötyk, gömb, görcs, göngy, gyöngy, füst, üst, kürt, fütyk, bütyk, üdv, örv, szűcs stb.
Kivétetnek a) melyek eredete melléknév tulajdonságu, ú. m. köv-ek, csöv-ek, töv-ek, öv-ek, ölv-ek, müv-ek, nyüv-ek, szüv-ek, köny-ek, könyv-ek, tölgy-ek, völgy-ek, rügy-ek, hölgy-ek, ügy-ek, szügy-ek, fürj-ek, b) ezek: őz. őz-ek, öl öl-ek, fül, fül-ek, föld föld-ek, törzs törzs-ek, öröm öröm-ek, tűz tüz-ek, fűz fűz-ek, szűz szűz-ek.
3) Nyilt e következik a) nyilt e után: csel csel-ek, fegy fegy-ek, hasonlóan ezekben ev, geny, hely, jegy, jel, leh, len, les, mez, nesz, seb (vulnus) szegy. b) az é hangzóju ékvesztőkben: ér er-ek, ėg eg-ek, dél del-ek, és így: bél, dér, tél, téj, nyél, kéz, hév, lév, fél, jég, légy, lék, mész, réz, szél (ventus), szén; c) ezen melléknév természetü törzsekhez: ėb, (e-ő evő) ėb-ek, továbbá: mely, mell, nedv, kedv, redv, enyv, senyv, elv, nyelv, terv, sérv, szenny, fej, kegy, kéj, éj, eperj, szederj, enyh, vemh, terh, d) ezen é gyökhanguak után: csév, tév, év, gép, kép, fék, ék, lép, nép, csép, rész, rét, vész, méz.
Kivétetnek és zárt ė-vel ragoztatnak: cseh cseh-ėk, nem vagy nėm, (genus) nem-ėk, nyest, zseb, csék, él, éh, fény, gém, kém, rém, mécs, mén, rés, véd, vér, bér.
4) Zárt ė után zárt ė: bėgy bėgy-ėk, csėcs csėcs-ėk, és így: bėcs, csėnd, gyėp, hėgy (cuspis), mėg, pėcs, pėlyh, pėr, sėr, szėm, szėr, tėnk, s több mások, melyekben az ė ö-vel váltakozik, u. m. bögy-ök, csöcs-ök stb.
5) Nyilt ȧ után nyilt ȧ; a) ezekben: agy agy-ak, aj aj-ak, ajk ajk-ak, továbbá: fal, galy, haj, had, has, nyak, vaj, vad, vas, var, és ezen ékvesztőkben: sár sar-ak, nyár nyar-ak, b) a j, v képzőjü törzsekben: gyapj-ak, varj-ak, sarj-ak, tarj-ak, marj-ak, av-ak, jav-ak, sav-ak, tavak, szav-ak, darv-ak, szarv-ak, adv-ak, magv-ak, hamv-ak.
6) Zárt a után o: a) melyekben tájejtés vagy elemzés szerint az a = o, u. m. bab (bob) bab-ok, bak (németül Bock) bak-ok, kas (kosár) kas-ok, hab (hav, hov) hab-ok, kan (kon, kondás) kan-ok, lam (lom) lam-ok, far (forog) far-ok, gyap (gyopár) gyap-ok, tap (top) tap-ok, b) ezekben: bal, csal, csap, csat, dacz, dag, dal, fan, gaz, han, kacs, kajcs, kar, lak, lap, mag, makk, mart, part, pad, rab, rag, szag, szak, szar, tag, tan, tat, vak, vaczk, zab.
7) Hosszu á után zárt a ezekben: ág, ágy, áll, ár, háj, hárs, hát, ház, kád, máj, nyáj, nyál, láb, nyárs, száj, szál, szár, szárny, tál, táj, tárgy, társ, vágy, váll, vár, t. i. ezekben tájejtés szerint a ragi a = o: ág-ok, ágy-ok stb.
8) Hosszu á után o ezekben: ács, ángy, csáb, csák, csáp, dáb (dib) gát, gyám, gyár, gyász, hám, kár, lány, láncz, mák, mál, máz, nász, pár, rács, rácz, rák, sáv, szám, szán, ták, tám, tár, záp, zár, vád, zár.
9) Vastaghangu i után nyilt ȧ ezekben: in (in-ak), híd (híd-ak), híg, víg, íj, díj, híj, szij, nyil, lik. Ezekben pedig o: ih-ok, csík-ok, csín-ok, csíny-ok, fing-ok, gyík-ok, sík-ok, kín-ok, nyirk-ok, pír-ok, szirt-ok (vagy szirt-ėk), sír-ok, zsír-ok.
10) Vékonyhangu i í, után nyilt e ezekben íz (íz-ek), víz (viz-ek) ily, mily, ív, hív, szív, nyív, íny, rih, szik. Zárt ė pedig ezekben: idv, ír, bikk, csíz, dics, gím, hír, him, kis, lih, liszt, pitty, pinty, rím, ris, sín, szín.

II. Az önhangzóval végződő főnevek után.

1) Az a és e az utána járuló k előtt megnyúlik: fa, fá-k, kapa kapá-k, karimá-k, paripá-k; epe epé-k, kefe kefé-k, medenczé-k, köpüczé-k. Ennek valószinű okáról szólánk.
2) A szélső önhangzókat illetőleg pedig. a) A rővid i a k előtt rövid marad: tepszi-k, kocsi-k, gugyi-k, ki-k, mi-k, ti-k. Kivétetnek; fi fi-ak, és a helyi tulajdon s köznevek: Teleki-ek, Pesti-ek, Tasi-ak, Sári-ak, Kürti-ek, Horti-ak, ugyanez történik az y-nál irt vezetéknevekkel: Kisfaludy-ak, Kölcsey-ek. Ellenben a keresztnevek a szabályt követik: Pisti-k, Gyuri-k, Feri-k, Kati-k, Panni-k. b) Közösebb szokás szerint a rövid ejtésü u ü is a k-nak hozzájok járultával rövidek maradnak: kapu-k, lap-uk, válu-k, szapu-k, gyöpü-k, csöpü-k, külü-k; de ha v-re változnak, ekkor ak ek-et vesznek föl: daru darv-ak, hamu hamv-ak, adu adv-ak, szaru szarv-ak, tetü tetv-ek, nedü nedv-ek, enyü enyv-ek stb.
3) A hosszu é, ó, ő, ú, ű-höz k: málé-k, csáté-k, kópé-k, csikóté-k, golyó-k, bogyó-k, felhő-k, gümő-k, bú-k, pattantyú-k, csengetyű-k, töpörtyű-k. Kivétetnek, melyek egyik részét beolvadt j vagy v teszi, s melléknevek módjára ak ek járul hozzájok: hé hev-ek, lé lev-ek, ló lov-ak, hó hav-ak, szó szav-ak, tó tav-ak, cső csöv-ek, kő köv-ek, tő töv-ek, nő nej-ek (v. nők) vő vej-ek (v. vők) é éjek, ké kéj-ek. Ide tartoznak a hosszú í, ú, ű-vel végződők is: í ij-ak, szí szij-ak, szú szuv-ak, fű füv-ek, szű szüvek, bű büv-ek, v. büv-ök. A jó, ha főnév, többese jav-ak, ha melléknév: jó-k. Különbség van ezek közt is: sók és savak (ennek törzse; sav), szók (egyes szók – Wörter) és szavak (Worte).

III. Mássalhangzóval végződő származék-főnevek után.

Itt oly származékokat értünk, melyek képzője önhangzóval jár, legyen ez akár állandó, mint ezekben: lát-ás, rút-ság, szép-ség, akár ékvesztő, mint: mad-ár, eg-ér, akár kiugratható, mint ezekben: ól-om, hatal-om, ver-ėm, öb-öl, csup-or.
ÁItalános szabály. A származék-főnevekben zárt önhangzó az uralkodó, és pedig a vastaghanguakban o, a vékonyhanguakban ė vagy ö, emez az ö ü, amaz a többi vékonyhangok után közvetlenül járulva. Nyilt (ȧ e) hangzók csak kivételesen fordulnak elé, melyek kiváltkép a melléknevek többesét jellegzik; különösen
1) Az egyágu ék képző után a vastagokhoz ok, a vékonyakhoz ėk járul: marad-ék-ok, fakad-ék-ok, toldal-ék-ok, hullad-ék-ok; mened-ék-ėk, kell-ék-ėk, töred-ék-ėk, üled-ék-ėk.
2) Az egytagu ik után ok, illetőleg ėk: ladik-ok, kuvik-ok, poczik-ok, kuczik-ok, ibrik-ėk, csiszlik-ėk zsizsik-ėk, pőcsik-ėk.
3) A kéttagos képzőjüek többese ok ėk: család-ok, garád-ok, cseléd-ėk, ebéd-ėk, segéd-ėk, virág-ok világ-ok, vendég-ėk, alap-ok, talap-ok, telep-ėk, ülep-ėk, moraj-ok, robaj-ok, zörej-ėk, csörej-ėk, hivatal-ok, rovatal-ok, menetel-ėk, jövetel-ėk, ital-ok, étel-ėk, vitel-ėk, hitel-ėk, szabály-ok, nadály-ok, szegély-ėk, görvély-ėk, vágány-ok, csákány-ok, legény-ėk, kökény-ėk; az újabb őny képzőhöz ök: red-őnyök, elő-nyök; kádár-ok, bodnár-ok, vezér-ėk, füzér-ėk, tapasz-ok, kuvasz-ok, rekesz-ėk, csipesz-ėk, halász-ok, vadász-ok, ökrész-ėk, fürjész-ėk, látás-ok, lopás-ok, verés-ėk, ütés-ėk, akarat-ok, folyamat-ok, menet-ėk, jövet-ėk, hallomány-ok, iromány-ok, lelemény-ėk, sütemény-ėk, látvány-ok, járvány-ok, szelvény-ėk, örvény-ėk, balság-ok, rútság-ok, vétség-ėk, bőség-ėk.
4) A hatáguaknál a vastaghangu törzsekhez ok, a vékonyakhoz közvetlen ö ü után ök, a többi után ėk járul: likacs-ok, tálacs-ok, bodocs-ok, szėgecs-ėk, kertėcs-ėk, tőröcs-ök, kukacz-ok, ketrėcz-ėk, gömböcz-ök, lovag-ok, süveg-ėk, üszög-ök, kobak-ok, tőrek-ėk, bürök-ök v. bürk-ök, orm-ok, verm-ėk, körm-ök, magyar-ok, siker-ėk, csömör-ök, savany-ok, föveny-ėk, görhöny-ök, kupak-ok, érdėk-ėk, küldök-ök.

Kivételkép nyilt ȧ, e-vel ragoztatnak:

1) Az ékvesztők: agar-ak, bogar-ak, madar-ak, sugar-ak, kosar-ak; eger-ek, cserep-ek, kenyer-ek, kerek-ek, tenyer-ek, vereb-ek, fenek-ek, szeker-ek, tehen-ek stb.
2) Az alom elėm képzőjüek: hat-almak, olt-almak, nyug-almak, kér-elmek, figy-elmek, tür-elmek; mert ezek igenév-féle melléknevekből fejlődvén ki a melléknevek tulajdonságaival bírnak.
3) A j képzőjü vagy toldaléku nevek: var-jak, sar-jak, tar-jak, mor-jak, if-jak, cser-jek, fér-jek, eper-jek, szeder-jek.

IV. Mássalhangzóval végződő melléknevek.

Általános szabály. A melléknevek többese jobbára nyilt ȧ, e hangzót veszen föl, s csak kivételkép zárt o, ė, ö-t, különösen
1) A gyökök és azon törzsek, melyek képzőji önhangzó nélküliek, ú. m. lágy-ak, rosz-ak, tág-ak, új-ak, rút-ak, sok-ak, vad-ak, hány-ak, oly-ak, más-ak (ha főnév: más-ok) bús-ak, dús-ak, gyors-ak, ép-ek, szép-ek, kék-ek, szük-ek, hűs-ek, hős-ek, (ha főnév: hős-ök) bőv-ek, ily-ek, mily-ek, mely-ek, mély-ek. Kivétetnek: csúf-ok, nagy-ok, vak-ok.
2) A számnév-gyökök és törzsek: hárm-ak, nyolcz-ak, husz-ak, száz-ak, egy-ek, négy-ek, het-ek, kilencz-ek, tiz-ek, ezer-ek. Kivétetnek: hat-ok, öt-ök, milliom-ok.
3) A hangzós és hangzótlan képzőjü múltidőbeli részesülők: holt-ak, mult-ak, sült-ek, főtt-ek, halott-ak, látott-ak, szedett-ek, szülött-ek.
4) A fokozott melléknevek: jobb-ak, (ha főnév, jobb-ok), roszabb-ak, nagyobb-ak, kisebb-ek, szebb-ek, különb-ek, erősb-ek, közösb-ek, üresb-ek.
5) A párhuzamos, vagyis kétágu képzőjüek:
ékony, ékėny: hajlék-onyak, félék-ėny-ek, törék-ėnyek;
ály, ély: szik-ályak, (sikeresek) kev-élyek, csek-élyek;
ány, ény: sil-ányak, sov-ányak, szeg-ények, (ha főnév; szeg-ényėk), ser-ény-ek (ha főnév: juba, ser-enyėk);
vány, vény: hal-ványak, hit-ványak, jöve-vények, szökevény-ek, ha főnevek: jövevényėk, szökevényėk.
ánk, énk: fal-ánkak, nyul-ánkak, él-énkek, fél-énkek, tájejtéssel: ok, ėk: fal-ánkok, nyul-ánkok, él-énkėk, fél-énkėk;
ár, ér: szik-árak, kop-árak, led-érek, ösztöv-érek, tájejtéssel zárt a ė-vel: szik-árok, kop-árok, led-érėk, ösztöv-érėk.
asz, esz: kop-aszak, csup-aszak, csemp-eszek, s a csangós: kedv-eszek, csend-eszek
ás, és: fá-sak, hálá-sak, epé-sek, szekerczé-sek;
ȧc, es (nyilt): hal-asak, fal-asak, nép-esek;
as, ės (zárt): ház-asak, ág-asak, kény-ėsek, vér-ėsek;
os, ös: kalapos-ak, bolt-osak, nyerg-ėsek, örök-ösek; ha pedig főnevek: kalap-osok, bolt-osok, nyerg-ėsėk, örök-ösök;
az, ez: ig-azak, szár-azak, idv-ezek, neh-ezek;
Kivételesen zárt o, ė-vel ragoztatnak:
atag, eteg: lank-atagok, herv-atagok, leng-etegėk, reszk-etegėk, melyek közől némelyek főnevek: siv-atagok, csörg-etegėk, förg-etegėk.
talan, telen és atlan, etlen: nyug-talanok szám-talanok, hir-telenėk, szün-telenėk, láb-atlanok, ing-atlanok, kez-etlenėk, szül-etlenėk.
ag, eg: hany-agok, gazd-agok, mel-egėk v. ek, hideg-ėk v. ek.
ar, er: czud-arok, paz-arok, ik-erėk v. ikrėk, éb-erėk.
or, ör: (o-val v. ö-vel): bod-orok, gond-orok, gönd-örök, sünd-örök.

V. Önhangzóval végződő melléknevek után.

1) Az a, e megnyúlik, mint a főnevekben: csúnya csúnyák, buta buták, henye henyék, büszke büszkék.
2) A szélső hangzók után a) Az i után nyilt a v. e: házi-ak, budai-ak, kerti-ek, pesti-ek, midőn főnevekké lesznek is: Pápai-ak, Aradi-ak, Gömöri-ek, Teleki-ek; lábnyi-ak, anyányi-ak, felényi-ek, ölnyi-ek. b) Az u, ü után is nyilt a v. e: domboru-ak, szomoru-ak, szigoru-ak, keserü-ek, gyönyörüek, vagy öszvehúzva: domborúk, szomorúk, szigorúk, keserűk, gyönyörűk, mely esetben az eredeti ó, ö-höz közelednek: domboró-k, savanyó-k, keserő-k, mint némely tájakon ejtetik. Hasonló viszony van ezek között: pattantó-k, pattantyúk, csikoltó-k, csikoltyú-k, csėngető-k, csėngetyű-k, s több ilyek között, azon különbséggel, hogy az elsők melléknevek, emezek pedig főnevek.
Észrevételek. A mondottakból kitetszik, a) hogy a mássalhangzóval végződő gyökök és egytagu törzsek után a többesszám képzője többnyire az illető gyök vagy törzs hangzóját, vagy ennek legrokonabbikát veszi föl; b) hogy a két vagy több tagu főnevek többes képzője zárt hangzókat vonz, és pedig a vastag hanguak után általán o-t, tájejtéssel zárt a-t, a vékonyhanguak után a végső szótag önhangzójához alkalmazkodik, t. i. ö ő, ü ű után ö-vel, a többi után zárt ė-vel; c) hogy a melléknevek többes képzője a főnevekével ellenkezőleg nyilt a e-vel jár; minélfogva ha ugyanazon szó melléknév is, főnév is, akkor amaz esetben nyiltan, emebben zártan ragoztatik pl. „a huszárok süveges-ek, a nászádos-ok kalapos-ak, amazok fövegét hajdan süvegės-ėk (süveggyártók) most mindegyikökét kalapos-ok készítik.” „A váczi utczai házak boltos-ak, s haszonbérlőik boltos-ok.” Kik nyergeket készítenek, nyergės-ėk, a nyereggel fölszerelt lovak nyergės-ek.” „Az ablakok üvegės-ek, s a törött ablakokat kijavítják az üvegės-ėk. Hasonlóan a családnevek: Boros-ok, Erős-ök, Lakatos-ok, különben: boros-ak, erős-ek, lakatos-ak stb.

III. Az önhangzók rendszeressége érteményi tekintetben.

Ha a nyelvünkben létező gyököket végtől végig figyelemre veszszük s a bennök rejlő értemények szerint öszvehasonlítjuk, szembeszökőleg látni fogjuk, hogy a rokon eszmék, fogalmak, tárgyak, és ezek különféle viszonyaik elnevezésében bizonyos hangzók uralkodnak. Vegyük fel példaul az i hangzót.
1) Az i, í természetutánzólag is oly kedély és indulatszókon vonul végig, melyek a a maguk nemében élénk, vidor, gyermekded érzésnek kitörései: hi hi! ihog, iháczol, viháczol, nyihog, nyikog, nyikkan, nyí, hinnyog, vinnyog, vigyorog, vigyori, vicsorog, vidám, vidor, víg, nyifog, sí, rí, sivalkodik, sipít, pityereg. 2) Éles vékony természeti hangokban kivált kisebbnemű vagy fioncz állatokéban: csibe, csirke, pipe, pizse, liba, libusz, zsiba, csíz, csicsereg, czicza, pinty, bibicz, czinege, csihol, csikorog, kikiri, csirip, csiszol, czikákol, czivodik, czinczog, szí, sziszeg, tilinkó, zivar, zsizsi, zsizsereg, zsibog, piszeg. Mind ezek és több hasonlók annyira utánozzák a természeti hangokat, hogy vastagra változtatva egészen elvesztenék eredeti hűségöket. 3) Kicsit, fiatalt jelentő gyökökben: kis, kicsi, iczipiczi, csiribiri, tiripiri, pirinyó, inczen, pincz, figyfirits, pisze, filing, billing, czipó, bibi, ívik ivadék, fi, fiú, iffiu. Továbbá a kicsinyített vastaghanguak ikertársaiban: ipa, apa, filit falat, dirib darab, gyim gyom, giz gaz, lim lom, csip csop, lity loty, hip hop, bibircsó, boborcsó, bimbó bombik, bingyó bogyó, csimbók csombók. A keresztnevekben a kicsinyítésen kivül némi gyengéd vonzalmat s kedveskedést fejez ki: Pisti, Jani, Feri, Misi, Gyuri, Erzsi, Kati, Juczi, nagyitva: Pista, Jankó, Ferkó, Misa, Gyura, Erzsók, Kató, Judka. Hasonlók: bácsi, néni, ángyi, táti, mámi. 4) Élénk, fürge, könnyü, illetőleg kicsinyes vagy aprózott mozgást vagy ennek szervét jelentőkben; iczeg, biczeg, iczke, ficzke, illeg, billeg, billen, ideg, inger, iget, igyekszik, in, indul, inog, inal, ingó, bingó, illan, illó, villan, villog, villám, pilla, pillant, pillangó, pille, ipar, iram, iramodik, iszam, iszamlik, iszánkol, iz, izeg, izseg, bizseg, izgat, bizgat, piszkál, csiga, csigolya, csík, csiklik, csikló, csikland, gyik, kigyó, czika, czikázik, ficza, ficzamodik, ficzkándozik, ficzánkol, finta, fintor, fitogat, hibban, hibbók, himbál, hinta, hintó, limbál, nyíl, nyilamlik, sík, síkos, szikra, szilál, viczkand, vinczos, vinczároz, virgoncz, vizsla, vizslat. 5) Közelséget jelentökben, mint térbeli nagyság ellenében térbeli kicsiségre vonatkozik: ily, ide, itt, innen, így, ihol, imez, imitt, imily ellentéteik; oly, oda, ott, onnan, úgy, ahol, amaz, amott, amoly.
Mindezekben általán a kicsiség élénkség, vagy ezekkel rokon fiatalság alapfogalma rejlik, melyet az önhangzók legélénkebbike úgy szólván legvékonyabb hangtesttel biró i fejez ki legtermészethűbben.
A nyilt ȧ e és á é nyilást, rést, szétterjedést, szétválást jelentő szókban uralkodik, pl. ezekben: aj, ajak, ajt, ajtó, áj, váj, ás, vásik, vág, vég, val, valag, válik, száj, szád, szab, szeg, szel, ta, tág, tár, tát, táj, tál, té, téved, tép, tér, gyér, szét, szél, széled, tenyész, tenyér. Különösen szájtátást, és ezzel járó bámulást, ostobaságot jelentő szókban: ásít, mámor, á, ám, ámé, ámékodik, ámúl, ámít, ámolyog, áncsorog, ácsori, ángó, gágó, bá, báva, bám, báma, bámész, bámít, bámúl, bákó, bamba, bacza, bászli, málé; fordítva: méla, melák, mamuk, mamlasz, tácsó, tájbász, tátri, táti, az evéshez szájtátogató mámog mámol, máhol, majzol, nyámmog.
De hogy még inkább kitünjék, mennyire következetes nyelvünk bizonyos önhangzók alkalmazásában egy szósereget idézünk elé, mely sok nemzetséget és családot foglal magában. Ezek közös jegye abban áll, hogy mindnyájan valami dudorú, gömbölyü, puffadt, kerekded vagy hengerded, csomódad alaku testeket jelentenek, s gyökhangzójuk az egy osztályba tartozó zárt a, o, u, vagy párhuzamos ė, ö, ü.

Kerek szók.

Igy nevezzük azon gyököket, melyek önhangzója két ugyanazon mássalhangzó közé szorúlt, u. m.: bab, babó, babócs, babug = csecsbimbó, bob, boborcs, boborcsék, bób, bóbita, bóbiskol, azaz, feje bóbját hajtogatva szunyókál, búb, búbos, bubor, buborék, csėcs, csöcs, csücs, csucs, csucsor, csucsorodik, död, döddő, dödöke, dud, dudor, dudorodik, dudorú, dudorít dudva, gog v. góg, búbos, boglyas kemencze, gogy, gogyola = golyva, gőg, gőgös, a felfuvalkodástól, gug, guga, gugor, gugora, gugorodik, guggol, güg, gügü (kenyér ducza, púpja) gügy, gügyü (egy marok nyűtt kender), kok, kokojsza (borsónyi fekete bogyó), kuk, kukó v. kuku, kukora, kukori, kukoricza, kukorodik, kukorczol, kukacz, púp, pupa, tut v. tuty, tutu, tutuska, tutyi.

Ajakhangokkal kezdődők:

bocs, bocska, kis kádféle edény, bucs, bucskó = tuskó, bucsér, bocz, boczkó, bócz, hengerbócz, bóczéros = boglyas, böcz, böczek = tuskó, bucz, buczka., buczkó, bod, bodon, bodocs, bodor, böd, bödön, bud, budon, budonka, bog, ágbog, boga, bogács, boglya, boglár, bogrács, bög, bögre, bug, buga, buglya, bogy, bogya, bogyó, bogyol, bögy, bögyök, bögyökös, bugy, bugyor, bugyola, bugya =- tölgyfa buborcsékja, bok, boka, bokolyó, bokor, bök, böke = csomós, buk, buksi, bukta, bükk = makk, boly, bolyó, bolyos, hangyaboly, böl bölőke = tuskó, bul, bulál, bulga, boncz fordítva czomb, böm v. bön, böndő böngyöle = káka csomós töve, bun, bunkó, bunczi = tökerépa, bus, busa = zömök, puffadt, bot, botk, botkos, botos = gombos pézsmavirág, böt, bötk, bötkös, bötkő, bötyk, bötykös, but, butikó = nád bugája, buty, butyor, butyka = hasas bugyogó korsó, büty, bütyk, bütykös, buz, buzma, fod, fodor, fodorodik, füty, fütyk, fütykös, magy, mogy = bogy, magyal, magyaró v. mogyoró, mony monyorú, moty, motyó, mot, motring, pocz, poczok, poczokos, pöcz, pöczczed = puffad, dagad, pog, pogácsa. poh, pohos, pohók, pok, poka, pom, pompos, pomposka, pot, pota = csomós kiforradás a fa derekán, potroh, stb.

Torokhangokkal kezdődők:

gob, gobhal, goboncza, göb, göbre, göbecz, gub, gubacs, gubó, güb, gübe = vizörvény, gübü = nyélbe ütött göcs, melylyel a halászok a vizet zavarják, göcs, göcsört, göd, gödör, goly, golyó, golyva, göly, gölye, hizlalni való disznó, gölődör, gom, gomoly, gombolyag, gomb, gombor, gomboly, gombócz, göm, gömő, gömöly, göngy, gömb, gömböly, gömbölyeg, gönd, göndör, göndörödik, gum, gumó, güm, gümő, gyom, gyomor, hom, homolit, homolka, homlok, homorú, honcsok, hompol, hėn v. hėm, hėngėr, hėngėrėg, hėngėrböcz, hentereg, höm, hömöres, hömbölyög, hömpölyög, hop, hoporcs; hoportyag, hup, hupa, hátahupás, huppolyag, (egyszersmind hangutánzó.) höv v. hüv, hövely, hüvely, hóly hólyag, kob, kobak, köb, köböl, kul, kuly, kulacs, kulyak = ököl, kom, komló, konkoly, kondor, kompoty, koncz, köny, könyök, könyv (göngyölített papirlapok), kony, konya, kop, koponya, kopolya, köp, köpez, köpczös, köpöly, köpü, köpücze, kup, kupa, kupak, kupalag, kupacz, kuporu, köv, kövér = göbér.

Nyelvhegyi hangokkal kezdődők:

csob, csobány, csobolyó, csöb, csöbör, csög, csögbog, fordítva: göcs, csok, csokor, csök = tuskó, csom, csoma, csomó, csomor, csont, csombók, csombolék, csombor, csöm, csömeg (forradás a fán) csömör, csönk, csönköly (forgócsont), csömpöly, csömbölék, csop, csopor, csoport, czom, czomb, czompó, dob (egyszersmind hangutánzó), dobasz, dobzó, dobosz, dobon, döb, döbön, döbörke, döh, döhér, döl, dölmecz (dundi), dölf, dom, domb, dombor, dombár, domó, döm, dömbicz, döme, dömsődi, dömöszke, dun, duny, dundi, dunna v. dunyha, duz, duzma, duzmati, tob, toboz, tok, toka, toklász, tokmány, tom, tombácz, tompa, tompor, tök, tők, tőke, töm, tömlő, tömpe, tönk, tönkesz, tus, tuskó, tüd, tüdő, tűgy, tüttös, zom, zöm, zsom, zomok, zömök, zsombék.
De hogy a példák annál szembetünőbbek legyenek, az ide tartozó szókat külön osztályokra választva állítjuk elé.
1) Melyek az állatok és állati testek különféle gömbölyű, dudorú, kerekded, fölpuffadt alakjait, vagy kinövéseit, jelentik, ú. m.: bób, bóbita, boborcs, boborcsó, búb, boka, buczkó, bögy, böndő, mony, poczok, poh, potroh, púp, pofa, czompó, potosz(hal), buksi, bonfordi, busa, ponty, göbör, guga, golyva, gogyola, gőg, göndör, gyomor, kondor, konya, göbe, gölye, gubó, köldök, könyök, köpcz, kukó, kutyak, ököl, hupa, hoporty, hólyag, hályog, csont, czomb, csömör, csönk, csönköly, dobasz, döme, dömsödi, dömöczkös, dömbicz, dölmecz, döhér, dundi, duczi, duzmati, zömök, tömpe, toka, tompor, tüdő, tűgy, tüttös.
2) Növények, és terményeik, vagy részeik: bob v. bab, bodacs, bogy, bogya, bogyó, bugya, bodza, bog, bogács, bög, buga, bükk, balla, bobor, bolyó, bölőke, bombék, böngyöle, bunkó, botk, bötk, bötyk, bütyk, fütyk, mag, magyal, mogyoró, makk, pota, gomba, gomó, gömő, gyümölcs, gyök, göcs, gubacs, kobak, komló, konkoly, kukoricza, csombor, csög tuskó, toboz.
3) Puffadt dudorú, töltelékes, vagy kerekded tésztaneműk, sütemények: kenyér dúcza, domója, púpja, gügüje, gyürkéje, bodok, bukta, dödölle, pompos, pampuska, pupa, puffancs, pánkó, pogács, goboncza, gombócz, gömbölyeg, gömböcz, kalács, kalinkó, kukori.
4) Edények, s holmi más körded, öblös üregü eszközök: bocska, bodon, bödön, döbön, döbörke, bokolyó, bogrács, bögre, bucsér, csobolyó, csobány, csöbör, dobosz, gog, gugora, köből, köcsög, kubucz, kópicz, köpü, köpücze, kulacs, kupa, kupak, tömlő.
5) Öszvegöngyölgetett, hajtogatott holmi, ököl, batyu, butyor, motyó, motring, podgyász, bulázó, csokor, pólya, fodor, bodor, gomoly, gombolyag, pongyola, göngyöleg, gúzs, zsugor.
Egyébiránt, ha a más nyelvbeli ilynemű szókat is szemügyre veszszük, hasonló szóképzésekre és rokonitásokra akadunk. Igy a közelebb ismert latin: glans, glandula, globus, glomus, glomero a magyar golyó, golyva szókkal ütnek öszve, a cumulus = gomoly, cucurbita = kukó, kukoraforma növény, tumet, tumulus, tuber, tumidus, tubus, a magyar domb, domó, tombácz, tutu-hoz, hasonlók; bacca = bogyó, bucca = pofa, bufo = puffadó béka. A németben Knopf = gomb, Knäuel = gombolyag, Knödl = gombócz, Knoten = gomó, csomó, Knochen = koncz, csont, Knie = könyök, Knopper = gubacs, stb.

A mássalhangzókról.

A mássalhangzók szószervre nézve a) ajkiak, melyek idomításában kiválólag az ajkak működnek. u. m. b, p, m, v, f, b) nyelvgyökiek, melyek a torok ürege táján a nyelv tövénél képződnek, másképen torokhangok: g, k, h; c) nyelvhegyiek, melyek képződése azon tájra esik, hol a nyelv a felső áll és szájpadlás mellső részének fekszik neki: d, t, s, sz, z, n, l, r, j, melyek közől, az öt elsőbbet foghangoknak is nevezik. Az öszvetett hangokból állók, ú. m.: cz, cs, ds, gy, ly, ny, ty, zs, elemeikre nézve szintén ezen osztályba tartoznak.
Minden osztálybeli mássalhangzó önnön szervtársához áll legközelebb, s egymásnak kisebb nagyobb árnyalatai; honnan a nyelvekben általán minden mássalhangzó a maga szervtársával szokott főleg váltakozni, sőt némelyekben nem csak kivételesen, hanem általán fölcserélve ejtetnek, pl. a németben a b és p, d és t, g és k. Ennek tudomása egyik kulcs mind a bel mind a kül nyelvbeli szók öszvehasonlítása és rokonítására. Lássuk a dolgot példákban:
E magyar szóban: bűz, a b ajki, a z nyelvhegyi, s ennek szervtársa a d, honnan bűz és bűd, büzös és büdös egy jelentésüek. De ugyan ezen gyökhangok rejlenek a latin ped-or-ban is, mert a b és p ajkiak. Tehát tudván azt, hogy e szók alapérteménye kellemetlen rosz szag, a magyar bűz, bűd és a latin ped-or, put-or, foet-or épen úgy rokoníthatók, mint a magyar bódor és pótor, (csavargó) zsup és zsuf. Ez alapon hasonlíthatók a fim pää (pee) és magyar fej, a fim pilwi és magyar felhő, és német Wolke, a latin pellis és német Fell. A nyelvgyökiek hasonlatánál fogva rokonok a magyar: hom, gom, kom, homolka, gomoly, kompoty, homolít, gomolyít, kompol; a latin: columba, szerb: golub, cseh: holub; a latin: crimen, szerb: grich, cseh; hrich; a latin: carmen, szerb: greben, cseh: hreben; a hellen: συ, ó latin, persa: tu, magyar: te, német, svéd, dán: du, orosz és több szláv: ty, szerb: ti, szanszkrit: tván, héber: attá, arab: ente, török szen, finn: sînä (többese: te) stb. stb.
De a mássalhangzók nem csak szószervi, hanem már tulajdonsági viszonyoknál fogva is osztályozhatók, u. m: a maguk nemében:
a) kemények:      f, k, p, s, sz, t, ty, h,
vagy b) lágyak:    v, g, b, zs, z, d, gy.
Ha ragozáskor vagy öszvetétkor a lágy után kemény következik, akkor amaz szószerve szükségkép keményen hangzik, pl, dobsz, kiejtésben dopsz, dobtam, doptam, dobhatsz, dophatsz, adtam, attam, habsol, hapsol, nyugszik, nyukszik. E változás néha az irásba is átmegy, pl. lepke elemezve lebke, azaz lebege lebegő, a leb gyöktől, butyka = bugyga, bugyoga. Igy a latinban: scribo scrib-si helyett scripsi, scribtum h. scriptum, a hellenben: λεγω, λεγσω h. λεξο, Jlibw, Jlibsw, h. ϑλιψω, a németben: Grube Gruft, tragen Tracht, schlagen Schlacht.
Megfordítva a lágyak előtt a kemények meglágyulnak pl, akgat aggat, fakgat faggat, szakgat szaggat, lopdos lobdos, lakzi lagzi, kapzsi kabzsi, usdi uzsdi, menyekző, menyegző.
Néha a gyöknek előbötüjét követi a második is, azaz, ha az első keményre változik, a második is azzá leszen és viszont, pl. bok pok, bódor pótor, búb púp, bimbó pimpó, bogyol patyol, biggyed pittyed, bizgál piszkál, guyora kukora, dobban toppan, gongy konty, bogos fokos, galagyol kalatyol, gombócz, kompoty stb.
A lágy és kemény mássalhangzók ezen viszonya hellen igeragozásban különösen feltünő, egyszersmind a szóelemzésnek egy második kulcsa.
b) érülközők, melyeknek kiejtésekor az ajkak egymást, vagy a nyelv a fogakat, vagy a szájpadlást szorosabban érintik, milyenek: b, p, melyekben az ajkak egymáshoz; d, t, a nyelv a fogakhoz; g, k, n, l, r, a nyelv a szájpadláshoz szorúl; az m az első osztálybeliekhez tartozik, mennyiben az ajkakat, de a harmadikhoz is, mennyiben, mint az n, a szájpadlást érinti; nem érülközők, melyeknek kiejtésekor az ajkak öszve nem szorulnak, u. m.: a kemény fuvó f és lágy fuvó v, a fogak közt könnyebben átsikamló sz, z, zs, és a lágyan lehő j, h.
Itt rejlik annak oka, hogy ezen párosak inkább szeretnek egymással mint más szervtársaikkal váltakozni, vagy a b inkább p-vel mint f-, v-vel, a d inkább t-vel, mint sz-, z-vel, stb. tehát rokonság szerint: b, p; v, f; d, t; g, k; sz, z; s, zs; m, n; l, r; j, h.
Ez a szóelemzés és szóhasonlítás harmadik kulcsa. E szerint cserélődnek fel: bongyola pongyola, bizseg pizseg, bufa pofa, bufog pufog, bulya pólya, bóné póné, bajtárs pajtás, böfög pöfög, csafar csavar, fanyar vonyár, fekete vakota, fészek vaczok, fi ív (adék), ficzkand viczkand, finczároz vinczároz, finczos vinczos, fon von, fürgencz virgoncz, devernya tivornya, dobosz tobosz, dobzódik tobzódik, dombácz tombácz, dömbicz tömpe, dobog topog, gamó kamó, gócza kacsa, gondor kondor, góbé kópé, gugora kukora, gugorodik kukorodik, szamat zamat, szilál zilál, szarándok zarándok, Szala Zala, szug zug, szár (kopasz) zár; súrol zsúrol, Sigmond Zsigmond, nevet mevet, nedencze medencze, neder, meder, iromba ilomba, botránkozik botlánkozik. stb.
Továbbá a b, d, g különböző szervüek ugyan, de egyeznek abban, hogy a maguk nemében lágyabbak és érülközők, honnan kivált a fejletlen gyermeknyelvben felcserélődnek mint: bondor gondor, döndöre, göndör, dömbicz gömböcz, dörg, dördül, forg fordul, hasonlóan a p, t, k, mint a maguk nemében kemények és érülközők, pl. köp töp, kotorász totolász, kedig pedig, csutka csupka, a finn többes képzője t és a magyar k. És ez: a szóelemzés és szóhasonlítás negyedik kulcsa.
A v, f egy felűl és a h külön szervüek, de egyeznek a) hogy nem érülközők b) hogy a két első ajaklehes a h pedig toroklehes, honnan: vinnyog hinnyog, kova koha, purva purha, kőmives kőmihes, föntörög höntörög vöntörög, finta hinta, viskó hiskó, vityilló hutyolló, sávoly sáholy.
A v, mint gyönge fuvalmú, a szintén lágy lehű j-vel, mint: táv táj, szivos szijas, buvik bujik, fuvok fujok, rovat rojt; sőt a j révén átmegy keményebb l-, r-re: növök nőlök, szívok szilok, szivos szíj, szilánk, szilács, szirom. Az f, mennyiben érülközés nélküli és kemény átváltozik néha s-re, sz-re: fanyar, sanyar, fanyalog sanyarog, fűzfa Baranyában szízfa, fű (foenum) széna.
A mássalhangzók ilyetén fölcserélődésén alapszik több képzők módosítása és rokonsága, milyenek:
    d önható t átható d önható t átható
    szak-ad szakasz-t, dag-ad dagasz-t,
    mar-ad marasz-t, olv-ad olvasz-t,
    eng-ed engesz-t, görb-ed görbesz-t,
    rep-ed repesz-t, dől-ed dőlesz-t;
    d visszaható t átható d visszaható t átható
    marak-od-ik marog-at, huzak-od-ik huzog-at
    vonak-od-ik vonog-at, tolak-od-ik tolog-at,
    verek-ėd-ik vereg-ėt, kötek-ėd-ik kötög-et;
    d belszenvedő   t külszenvedő   d belszenvedő   t külszenvedő  
    hány-ód-ik hány-at-ik huz-ód-ik huz-at-ik
    nyom-ód-ik nyom-at-ik von-ód-ik von-at-ik,
    ver-őd-ik ver-et-ik szed-őd-ik szed-et-ik,
    szür-őd-ik szür-et-ik, tör-őd-ik tör-et-ik;
    d sz d sz
    marak-od-ik marak-osz-ik, tolak-od-ik tolak-osz-ik,
    cselek-ėd-ik cselek-ėsz-ik, menek-ėd-ik menek-ėsz-ik,
    törek-ėd-ik törek-ėsz-ik, verek-ėd-ik verek-ėsz-ik;
    d z d z
    szának-od-ik szának-oz-ik várak-od-ik várak-oz-ik,
    gondolk-od-ik, gondolk-oz-ik, gyülek-ėd-ik gyülek-ez-ik,
    g
    		k
    szur-og-ál tur-og-nál, szur-k-ál tur-k-ál,
    ir-og-ál nyir-og-ál, ir-k-ál nyir-k-ál,
    csacs-og-a bugy-og-a, csacs-k-a bugy-k-a,
    locs-og-a fėcs-eg-e, locs-k-a fėcs-k-e,
    czin-ėg-e huz-og-at, czin-k-e huz-ak-odik,
    akaszt-g-at eresz-g-et, akasz-k-odik eresz-k-ėdik,
    g
    		d
    for-g kong, for-d-ít kon-d-ít,
    zú-g csėn-g, zú-d-ít csėn-d-ít,
    pėr-g dör-g, pėr-d-ít dör-d-ít;
    d
    		s
    tap-od kapk-od, tap-os kapd-os,
    csapk-od repk-ėd, csapd-os repd-ės,
    köpk-öd csipk-ėd, köpd-ös csipd-ės,
    s
    		z
    mard-os kapd-os, mard-oz kapd-oz,
    verd-ės köpd-ös, verd-ė zköpd-öz, stb.
Igen számos mássalhangzók változásai és felcserélései a koronként változó kiejtésen és tájszóláson alapulnak, melyeket a nyelvszokás után lehet csak tanulmányozni. Ezek esetleges okait vagy a beszélők különböző szószerveinek, vagy főleg annak kell tulajdonítani, hogy, miután az emberek a nyelvet csak úgy gépileg, nem öntudatosan tanulják, a gyökszók alapérteményére nem figyelvén csupán a hangokat fogják fel, s azokat kényök kedvök szerint módosítják.
Az így módosított szókat két fő felekezetre oszhatjuk.
1) Melyek minden alakban ugyanazon érteményüek, mint: be jó! de jó! buzma, duzma; babuk, daduk; hadar, sadar; hápog, sápog; kóborog, kódorog; billing, filling; sávos, sáhos; nyirbál, nyirkál; liba, zsiba; meder, neder; száj és szád (a hordón); fájdal, fájlal; tördelék, törmelék; sarju, sereng; bodza, borza, bozza; fentereg, hentereg, csöntörög; gyüszű, tüszű; gėnge, gyėnge; hagyma, hajma; bankó, mankó stb.
2) Melyek hasonérteményüek, de némi árnyalatban különböznek egymástól, mint: bütyk, fütyk; bütykös, fütykös; lóbál, lógál; bondor, kondor; ballag, kullog; bajlódik vajudik; gonosz, konok; huny, kuny; hurít, kurjant; pėrgėl, pėrzsėl; dörgöl, dörzsöl; hervad, sorvad; rojt, rost; sóhajt, sopánkodik; kajla, kajsza; karmol, karczol; stb. Az értelmező szótár föladata ezek és hasonlók érteményét szabatosan meghatározni.

Előtétes mássalhangzók.

1) Melyek az alapszó érteményét nem változtatják, legfölebb hangzatosabbá teszik; a) ajakbötük: á, bá; amé, bámé; ámul, bámul; ámít, bámít; ángó, bángó; Andri, Bandri; Örzse, Börzse; iczeg, biczeg; illeg, billeg; ízgat, bizgat; ringat, bringat; ringyó, bregyó; izseg, bizseg; apa, papa; ityi, pityi; Ila, Pila; Ista, Pista; Erzse, Perzse; Anna, Panna; illeng, filleng; irka, firka; irics, virics. b) más nemüek, mint: ércze, jércze; égszin, kékszin; impók, himpók; öveder, höveder; álom, hál; uszít, huszít.
2) Melyek az alapszó érteményét némi árnyalattal módosítják, mint: anya, banya; állvány, bálvány; omlik, bomlik; ort, borotva; aláz, gyaláz; órias, hórias; odvas, pudvás; oszlik, foszlik; eny, geny.
3) Némely szókban csak ikerítve divatoznak: ingó-bingó, elegy-belegy, ákom-bákom, csiga-biga, csonka-bonka, inczi-pinczi.
4) Néha az önálló gyök vagy törzsszóból egészen újat képeznek; mint; ér, érték, bér; ér (hozzá ér) fér; orda, borda; ízik (izmosodik) hízik; ingat, ringat; ém (éber, vigyázó), kém; alap, talap, talp; áj, váj; ás, vás; illan, villan; egyít, vegyít.

Közbevetett mássalhangzók.

Ezek is az alapszó érteményét részint változatlanul hagyják, vagy némileg módosítják. Az első nemüekhez tartoznak: vénhedik, vénedik; ifjuhodik, ifjudik; horhol, horol; pirhók, pirók; csólk, csók; csólka, csóka; szölke, szőke; kámva, káva; potyka, ponty; taszínt, taszít; kopáncs, kopács; bogáncs, bogács; nándor, nádor (nagy úr); dönt, dőt; loncs, locs; Szempez, Szemez; piarcz, piacz (idegen); csatrangol, csatangol; emse, eme; álltó, ültő (helyben) álló, ülő; neheztel, nehezel; hitves, hites; sertvés, sertés stb.
Némi érteményi változattal: molyhos, mohos; bérlel, bérel; izlel, ízel; szaglal, szagol; vérmes, véres; torlódik, tolódik; görcs, göcs; megye (vármegye), mesgye (földek között) stb.

Hátratett mássalhangzók.

Csupán a szók hangzatosságát nevelő toldalékok: csalárd, csalár; fogárd, fogár; édesd, édes; könnyüd, könnyü; hosszud, hosszu; karcsud, karcsu; kend, ken; fend, fen; csaláng, csalán; foszláng, foszlán; szatying, szatyin; mócsing, mócsin; borzag, borza; ottang, ottan; itteng, itten; eperj, eper; szederj, szeder; nyirj, nyir; cserj, cser; bandsal, bandsa; kancsal, kancsa; hangyál, hangya; lopval, lopva; főn, fő; fún, fú; kajszín, kajszi (baraczk); rubint, rubin; tulipánt, tulipán; araszt, arasz; fost, fos; választ, válasz; bibaszt, bibasz; ereszt a födél eresztje, e helyett: eresze; megest, meges stb.

Áttételes mássalhangzók.

1) Midőn egy vagy több mássalhangzó eredeti helyét megváltoztatja, mint: parányi, aprányi; czómb, boncz; elme, emle; ereszt v. eresz (héj), eszter; fėrtėng, fėtrėng; kertėcz, ketrėcz; fekete, feteke; gyarapodik, gyaporodik; kebel, keleb; kölöncz, czölönk; kürt, kürtől; türk, türköl; morzsol, zsormol; neteksze (mint: nesze), nesztek; selymék, semlyék; szájók, szajkó; száldog, száguld; tegnap, Bodrogközben tebnak; tenyér, terény; világos, vigályos; szökcső, szöcskő; hágcsó, háskó; bökcsi (bökő légy), pőcsik; vakmerő, makverő; csadajmálé, csalamádé; csenevész, mecsevész stb.
2) Midőn a gyökszó egészen visszára fordúl, mint: bicz-eg, czib-ak; bill-eg, lib-eg; bog, gob; bög, göb; bög-re, göb-re; bod-on, dob-on; böd-ön, döb-ön; fi-ú, if-jú; facs-ar, csaf-ar; fecs-eg, csev-eg; gyik, kígy-ó; guzs-orodik, zsug-orodik; gör, rög; hör-ög, röh-ög: kecs-ély (kics-i), csek-ély; köp, pök; kot-ló (bárány), tok-ló; czub-ók, bucz-kó; göcs, csög; suh-áng, hus-áng; no-szol, on-szol; tév, vét; vis-ít, siv-ít stb.
Jegyzet. Az egyes mássalhangzók, hangtani tulajdonságait, sajátságait külön-külön az illető bötük rovatai alatt részletesen tárgyalva adjuk elé.