Súgó: A kereső alapesetben a szótár teljes szövegében keres. A találatok húszasával lapozhatók a nyíl ikonokkal előre és hátra. A "kuty" kezdetű szócikkekhez pipálja ki a Csak címszóban opciót és ezt írja a keresőmezőbe (csillaggal a végén): kuty* (és nyomja meg az Enter-t vagy kattintson a nagyító ikonra). A más szócikkekre való hivatkozásokon (v. ö. és l.) nincsenek linkek, ezért a hivatkozott címszóra rá kell keresni.


MÁSODIK RÉSZ

Részletesb igazolása azon elveknek, illetőleg eljárási módoknak,
melyeket a munka folytában az általános utasítások nyomán is követtünk.


I. Szakasz. A szók értelmezése.

Az „értelmező szótár” fogalmához tartozik, hogy a szók érteményét minél szabatosabban körülirva meghatározza. E végre mindenek előtt a nyelv belső forrásait, nevezetesen a szók mind mai, mind ószerű vagy elavúlt, mind országos és tájbeli, mind népies és irodalmi divatát szemügyre kell vennie s fölhasználnia, különös figyelemmel levén a közmondatokra, példabeszédekre, népdalokra, népmesékre, dajkanyelvre, melyekben bizonyos kifejezések és formák mintegy megcsontosulva változatlanúl szállnak szájról szájra, korról korra által. Midőn tehát valamely szónak – legyen az sajátunk, közös, vagy kölcsönözött – egyedűl elnevezési tárgya van kérdésben, azt közvetlenűl és határozottan a belső nyelvszokás mondja meg, s tisztában lehetünk vele a nélkül, hogy akár rokonnal, akár idegennel hasonlitanók öszve. Ez a szónak egyéni önálló mivoltát illeti, s nem terjeszkedik tovább, mint azon eszmeképre, melyet elménkben eléidéz, pl. a fej, mint az állati testnek köz ismeretű alkatrésze, minden magyar ember előtt világos fogalomkép tünik fel, ha nem gondol is rá, hogy mily magyar szókkal áll családi rokonságban, sőt az idegen fölöstökömöt is legott érti a nélkül, hogy tudná, vagy csak gyanítaná is, hogy a német frühstük-ből származott, ellenben az éjonnét, tősgyökeres magyar létére, már csak bizonyos vidéken ismeretes. Továbbá, midőn a szó bizonyos érzék által felfogható tapasztalati tárgyat jelent, milyenek az állati, növényi, ásványi testek, vagy különféle eszközök, müvek nevei, vagy egyszerű cselekvést, állapotot jelentő igék stb. az értelmezés szabatos és világos lehet, ha az illető tárgynak sajátságait úgy leírja, hogy azt minden egyébtől meg lehessen különböztetni. Az ily szókat más nyelveken is tökéletes szabatossággal vissza lehet adni, pl.
kéz, hall. χειρ, lat. manus, ném. hand, szláv. ruka;
vas, hell. σιδηρον, latin ferrum, ném. eisen, szláv. zelezo;
kő, hell. λιϑος, lat. lapis, ném. stein, szláv. kamen stb.
Az ily határozott tárgyakra vonatkozó szók tulajdon értelme minden nyelvben egyezik, tehát értelmezésök is ugyanazon körülirás által eszközölhető, vagyis amely meghatározás illik rájok az egyik nyelvben, ugyanaz illik a másikban is. Ilyenekre nézve az „értelmező” az idegen szótárokban foglalt érteményezéseket átveheti a magáéba.
De vannak minden nyelvben oly sajátnemű szók, kivált származékok, melyeknek más nyelvben ugyanannyit mondó másuk nincsen, hanem vagy szélesebb vagy szükebb jelentésű, vagy egészen másnemű szóval adhatók csak vissza. Ilyenek
a) azon szók, melyek valamely népnek saját ismerettárgyait jelentik, milyek pl. csak azon nép körében létező, vagy eredetileg ott támadt állapotok, foglalkozások, hivatalok, szokások, szertartások, viseletek, ételek, italok, nyavalyák, játékok, mulatságok, eszközök, szerszámok stb. nevei, melyek érteményei bizonyos idegenekéihez némileg hasonlók ugyan, de nem azonosak, pl. főbíró, dúló, huszár, csikós, gulyás, csirás, pákász, csákó, gucsma, gatya, topán, tarhonya, gáncza, laska, tyúkverő, herőcze, ördöglomba stb., melyeket úgy kell értelmezni, hogy az idegen is világos fogalmat nyerjen abból. Ebben áll előnye az értelmező szótárnak a közönséges szótárok fölött, melyek midőn szót szóval törekesznek visszaadni, a valódi érteményt nem képesek szabatos világossággal meghatározni.
b) oly származékok, melyek képzőiknél fogva több fogalmat rejtenek magukban, s idegen nyelvre csak körülírva fordíthatók, milyenek nyelvünkben a tehető, míveltető, gyakorlatos, visszaható, belszenvedő igealakok, pl. üldögelhet, iratgathat, gondolkodik, kezeskedik, kanyarodik, hánykolódik, csendül, kondul, zörren, durran; általán a származékigék finom árnyalatai, melyekben nyelvünk páratlanúl, szintén bujálkodásig gazdag, és pazar.
c) a hasonnemüek (synonymák), melyeket a hanyagabb nyelvszokás egymással fölcserélve használ, holott gyökeikre nézve árnyalatilag különböznek pl. ballag = kényelmesen, lassú léptekkel, mintegy billegve megy, járdogál; baktat = bukdosva bukdácsolva megy, mint a nyúl; kullog = magát megkunva, mintegy lesve, alattomosan lépdegel, mint a zsákmány után szimatoló farkas; kammog = tunyán, magát elhagyva, mintegy kamós, azaz görbült testtel mendegel, mint a kamasz vagy a mélázó komondor; sunnyog = magát megsúnyva, testét öszvehúzva, óvatosan, lassudan mozog. Így különböznek gyökre nézve egymástól ezen hasonló nemüek: barangol, csatangol, csatolál, csavarog, tekereg, kóborog, kóvályog, koslat, kósternyál, kószál, kóriczál, kalézol, kelekolál, kuríttol, csámolyog, satrat, sertepertél, zulánbol stb.


II. Szakasz. Ugyanazon szónak többféle érteménye.

Az emberi észjárás valamint a fogalmakat, úgy azok hangképeit is rokonítani szokta, vagyis, amelyek bizonyos közjegyben egyeznek, s ennélfogva egynemű fogalom alá vonhatók, ugyanazon szóval fejezi ki. Ez esetben az értelmezés föladata a rokonértemények észtani öszvefüggését, illetőleg származási egymásutánját és rendét eléadni. Első helyen áll a tulajdon értemény, azután következnek az átvittek, a képesek. Előbbi eredetű az anyagi, érzéki, mint a szellemi, erkölcsi, előbbi az öszszerü (concret) mint az elvont, a természeti mint a mesterségi, pl. sip a) természeti hang, melyből lett sipít, sipog; b) sipító panaszos, kesergő, esengő hangú érzelemnyilvánítás, honnan a sípánkodik vagy sopánkodik; c) ily hangot adó csöves hangszer, honnan sípol, sípos; d) csőalakú nyilás, kóros lik a testen, a sipoly származékban. Hasonlóan a szűr főnév a) = szőr, b) szőrből vagy szőrnemü durva gyapjuból kallott posztókelme, c) ily kelméből varrott ruha. A tulajdon értemény azon középpont, mely körül a többi forog, melyre bizonyos közjegynél fogva mindnyája visszavihető; de minthogy valamely tárgynak másmás jegyei szolgálhatnak hasonlitási alapul, gyakran történik, hogy az átvitt értemények egymással nem, csak a középpontival állanak viszonyban, s ezek a másod- vagy mellékértemények, pl. fej vagy fő, tulajd. ért. caput animalis: emberfej, lófej, borjúfej, disznófej, verébfej, varjúfej stb., melynek
I. egyik jegye a magas helyzet, tetőzet, honnan átv. ért. jelenti a) a kéznek, lábnak felső lapját: lábfej, kézfej, s innen ismét átv. ért. csizmafej, mely a lábfejet takarja, különböztetésül a talpat, sarkat, lábszárt födő csizmatalptól, csizmasarktól, csizmaszártól, b) valamely kézműnek, állványos készítménynek tetejét, pl. oszlopfej, nyeregfej, c) vizek, erek, folyók eredeti helyét, mennyiben ezek fölülről alá folynak: Pinkafej, Szalafej, kútfej, Tapolczafő, Balatonfő, ellentéte az alattiságot jelentő tő, mely a fejhez képest legalantabb fekszik, pl. Marczaltő, Zsitvatő; innen átv. szélesb ért. kiindulási pont, pl. pályafő, honnan a versenyfutás kezdődik, hídfő, a híd eleje. Mint mértani magasságot jelentővel családi viszonyban állanak: fel, fėn, fėd vagy födél, s ellentétesei, le, len, lent, al, alant, láb.
Átv. képes ért. társadalmilag vagy erkölcsileg mások fölött, mintegy legmagasabb polczon álló személy: ház feje, család feje „a nemzetnek teste a nép, feje annak a király” (Kisf. S), főúr, főnemes, főpap. Ellentéte: alattvaló.
II. Második szembeötlő jegye a deréktól különváló, buczkós, csomós, tömör, zömök, gombnemű, hengerded stb. alak, honnan átv. ért. botfej, „minden botnak végén a feje”, szőlőfej, hagymafej, kukoriczafej, káposztafej, mákfej, gabnafej, szegfej stb.
III. Mint a léleknek, szellemi müködések szerveinek székhelye, s mintegy tartalmazója átv. ért.: elme, ész, akarat, pl. okos világos fej; jó, rosz fej; kemény, makacs fej, rávetni valamire a fejét = akaratát rászánni. Tartalmazó a tartalom helyett. Innen a) mint lényeges, legnemesebb rész, az egész emberi lényeg, azaz személy, egyéniség helyett: szegény fejem! me miserum! fejedre szóltál, tenmagad ellen; fejenként, egyenként, személyenként; b) helyettes valami, mely mintegy képvisel, személyesít valamit: kölcsön fejében adni, adósság fejében fizetni; ajándék, barátság, ingyen fejében, szégyen fejében, vagyis szégyen megváltására, kikerülésére, falu fejében = helyett, „falu fejében nem mindig tanácsos kardot rántani”, (közm.) c) mint az életszervek központja, jelenti magát az életet: fejét koczkáztatja, fejére halált mondottak, fejemet merném rátenni, fejemre fogadok, nem félti a fejét, fejét vették.
Ime így folynak egymásból, és függenek öszve a szók érteményei! Különösen ama vázlatos érteményezésből kitetszik, hogy a fejnek a) magas helyzete b) alakja, c) belső lényege, szervezete szolgál érteményezési alapúl, melyekből a többi átv. és képes értemények szétágazva származtak, s azokat végelemzésben az illető testrésznek mint szemmel látható tárgynak tulajdon értelmére lehet és kell visszavinni.
Ezen alapon értelmezendők a fej származékai is:
fejes, a) aminek tulajdon ért. állati feje van, b) aminek, átv. ért. fejhez hasonló buczkója, alakja van: fejes bot, fejes szeg, fejes káposzta, saláta, c) a fejben székelő léleknek, illetőleg kedélynek makacs, magát megkötő tulajdonságával biró: fejes gyermek, fejeskedik, makacskodik, fejesség, makacsság. Ellentéte fejetlen a) aminek állati feje akármily okból hiányzik b) buczkótlan, csomótlan, fejetlen gabonaszár, szőlővessző, fejetlen káposztatorzsa, fejetlen bot, szeg, c) erkölcsi, társadalmi fej nélkül való: fejetlen nép, ország;
fejedelem, átv. legfelsőbb hatalmat gyakorló személy valamely nép, ország fölött; rokonai: felség, felsőség, fenség, fensőség;
fejel, átv. a lábbelinek azon részét csinálja, mely a lábfejet takarja; s mennyiben a fej régiesen fe, innen fék = lófejkötő, capistrum;
fejez, a) tulajd. vagy átv. értelmű fejet levág, lemetsz; embert fejezni, mákot, gabonát fejezni; b) befejez = valamely műnek, munkának mintegy fejét, födelét, fölét elkészíti s bevégzi. Ettől különbözik a kifejez, melynek gyöke nem a caput, fej, hanem azon fej, melyből fejlik, fejt, fejteget származnak, s rokona a fes feslik, mert kifejezni magát vagy valamit = gondolatát vagy valamely eszmét világosan, mintegy burkából kifejteni, latinúl explicare, exprimere, németűl ausdrücken, azaz átv. ért. mintegy héjából kifejteni, kinyomni, kiválasztani, tehát az elválasztásra vonatkozó fél, vel, vál családhoz tartozik, valamint a fejsze, mint vágó, hasító eszköz, (securis a secando), és a fej ige, mely a tejet kifejti, kiválasztja a tőgyből.


III. Szakasz. Szócsaládosítás.

Az értelmezés egyik fő segédeszköze, sőt kelléke a szócsaládosítás. Alig van szó, melynek a maga nyelvében családtársa nem volna. A családi szók egyenes vagy oldalágon rokonok; amazok bizonyos változatlan gyökből vagy törzsből folynak ki, pl. a rom gyök[1] származékai: romb, romos, romtalan, romol, romlik romt (ront), romgál (rongál), romcs (roncs), romgy (rongy), melyekből ismét fióksarjak fakadnak: rombol, rombolás, rombolgat, romboló, rontás, rontó, rontogat, rongálás, roncsol, roncsos, rongyos, rongyosodik, rongyolódik, rongyász stb.
Az oldalágu rokonok némi saját jegygyel bírnak, de gyökeik vagy törzseik mind bizonyos alaphangban, mind alapfogalomban egyeznek, pl.
kar, karika, karima, karám, karing;
ker, kerek, kerül, kerít, kereng, kerge;
kor, korong, korcz, korlát;
kör, körös, köröz, körny, környez, körül;
kur, kurittol (csavarog, tekereg), kurtula; melyekben a kerekség nemét jelentő alaphangok a k–r, a fajt különböztetők, a, e, o, ö, u. Az ily rokon szócsaládok egy szónemzetséget képeznek.
A szónemzetségek ismét rokoníthatók, mennyiben alaphangra és érteményre hasonlók, péld. a föntebbiekkel azon g–r, gy–r gyök hanguak, melyek a kerekdedhez hasonló görbe alakra vagy mozgásra vonatkoznak:
gör, görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes;
gur, gurba, gurul, gurít, guriga;
gyür. gyürü, gyürke, gyüremlik;
továbbá a h–r alaphanguak, mint:
hor, horog, horgas, horgad, horpaszt; a k–l gyökhanguak, melyek a keményebb r helyett lágyabb l-t vesznek föl:
kal, kaland, kalandoz (ide-oda jár, csavarog), kalézol, kalimpáz, kalisztál, kalinkó, kalantyú, kalincs;
kel, kelekóla, kelekolál, kelentyű; és a még lágyabb k–j alaphanguak:
kaj, kajcs, kajla, kajmó, kajsza, stb. Tudnivaló, hogy némely családok szaporábbak, s többfelé elágazók, mások kevesebb fajzatuak.
Az idegen nyelvekből kölcsön vett szók egyenes ágon szintén eresztenek családi rajokat, magyaros képzők által, pl. czégér (zeiger), czégéres, czégértelen, czégérü, czégérez, czégérezés; iskola, iskolai, iskolás, iskoláztat, iskolátlan; patak, pataki, patakú, patakos, pataktalan, patakzik; de ezek idegen eredete már onnan is gyanítható, hogy oldalágu rokonaik nincsenek, mennyiben gyökeik alapérteményre nézve más magyar szókkal nem családosíthatók, pl. a hóstát, palájbász, formondor, igrecz, ámbár mind elő- mind utótagjokra nézve több magyar gyökhöz, illetőleg képzőkhöz hasonlók, de minthogy azokkal érteményi rokonságban nincsenek, idegen eredetöket legott elárulják, ha nem tudnók is, hogy a hóstat = vorstadt, a palajbász = bleizweisz, a formondor = vormund (er), az igrecz = szláv igracz, azaz, játszó, különösen hangszeren játszó, mert igrati = játszani.
Ha az anyaszó önálló, világot vet s mintegy saját bélyegét üti leányaira, pl. tör, törés, törött, töretlen, tördel, törtet, töredék, töredékeny; ha pedig önállással nem bir, vagy elavúlt, akkor érteményét a rokon érteményü származékok öszvegéből vonjuk el, pl.
gom, gomb, gombócz, gomboly, gombolyag, gombolyít, gombolyodik, gomoly, gomolyít gomolyodik;
göm, gömb, gömböly, gömbölyü, gömböcz, gömbölyeg, gömbölyít, gömbölyödik;
gum, gumó, gumós, gumósodik;
güm, gümő, gümős, gümősödik;
kom, komp, kompis, kompol, kompoty;
hom, homp, hompol, homolít, homolka, homorú, homorodik;
hėm, hėn, henger, hengeredik, hengerít, hengerget, henter, henteredik, henterget;
höm, hömb, hömböly, hömbölyög, hömp, hömpölyög, hömpölyget;
csom, csomb, csombor, csombók, csoma;
csöm, csömb, csömböly, csömbölék, csömek, csömör;
dom, domb, dombor, domborodik, domborít;
döm, döme, dömöczkös, dömbicz, dömsödi;
tom, tomb, tombácz, tomp, tompor;
zsom, zsomb, zsombék, zsomboly.
A részletek ilyetén öszveállításából kitűnik az alapértemény, mely valamennyinek közös jegye, mint a fölhozott családokban a gömbölyű, dudorú, kerek alak. Innen sarjadzanak ki a fajok, alfajok, és fajták, melyek öszvesen egy nemet képeznek, s a megállapított belső nyelvszokásból ismerhetők meg, péld. hogy a maga nemében más a gomb, mint a gömb, más a gombócz, mint a gömböcz, más a gombolyag, mint a gömbölyeg, valamint a növényismében különböznek fajra nézve ezen egynemüek: tök, uborba, dinnye; makk, mogyoró, dió stb.
Ebben áll a szók belhasonlítása, mely szerint a rokonhangu és érteményű szókat bizonyos gyökre viszszük vissza, mi annál világosabbá teszi az egyes fajok jelentését, minél népesebb a család, melynek tagjai közé számitvák; s ez esetekben külhasonlítás és rokonítás nélkül is tisztában lehetünk velök, mint a fentebbi példák mutatják.
Különösen az úgynevezett belső hajlitás, belalakulás igen terjedelmes szereppel bír a szóképzéseknél a magyar nyelvben. Ezen belső hajlítás alatt különösen azt értjük, midőn legkisebb hangbővülés nélkül, sokszor pedig e mellett is a gyökben vagy törzsben leginkább csak az önhangzó módosulata (mélyebbre vagy magasbra változása) által állanak elé új vagy módosított fogalmakra új szók, még pedig gyakran igékből nevek és viszont. Ilyenek ér (valet) és ár valor. pretium), csap és csép, láb és lép, vál és fél (honnan válaszol és felesel is), leng és láng, vág és vég stb. Különösen ezek öszveállításában kitünő munkásságot fejtett ki Lugossy József társunk. „Hangrendi párhuzam ezer példában” czímű munkájában, ki általán nagy mestere a családosításnak. Vele csaknem egy időben értekezett e tárgyban egy másik jeles nyelvészünk Ballagi Móricz is.
Mi kezdettől fogva ezen szellemben munkálkodánk.


IV. Szakasz. Táj- és elavult szók.

A hasonlításnak különös segédforrásai a táj- és elavult szók. Amazok csak bizonyos tájakon divatoznak s a deréknyelvben szokatlanok, és pedig 1) melyek tudtunkra bizonyos tájnak saját képezményei, mennyiben egyes vidéknek különös tapasztalati, gyakorlati, életnemi stb. ismeretei levén, azok elnevezésére külön szókat szükségel, pl. a hegyes tartományban lakó székely a nagy ereszkedőkön váluszabásu fatalpat tesz a kerék alá, s azt az al gyöktől vagy alap törzstől alabor-nak nevezi, mire a síkföldi magyarnak szüksége nem levén azt nem ismeri; ellenben a Tisza, Duna melléki hajósok alattsága, hosszú vontatókötele, mely nagyjában a víz alatt nyúlik el, a hegyes vidéki magyarság előtt ismeretlen szó, valamint általán a hajósok és halászok számos müszavai. Így az ergetyűt csak a hegyi, péld. tornai, gömöri magyarok használják, kik a levágott fákat a hegyről leeregetik, lecsúsztatják rajta, vagyis ergetyű = eregető, faeregetésre való hegyoldali öblös lejtő. A csalamádé szót azon vidék lakosai képezték, hol a málét, azaz kukoriczát takarmányul sűrűen termesztik, s eredetileg csadaj-málé, azaz, csadajos, csádés, sásos málétermény. Mindezek gyökei vagy egyes részei a deréknyelvben közismeretüek, csak mint származékok vagy öszvetételek egyes tájak sajátai, s mint ilyenek viszonyosan fölvilágosítják egymást.
2) Némely tájakon a nemi (genericum) szókat a fajiaktól (specificum) szabatosabban megkülönböztetik, s e végre saját szókkal élnek, pl. a tövis vagy tüvis a köznyelven jelent tűféle hegyes szurós kinövésű terményt, cserjét: tövisbokor; különösen annak bökőczéjét is: tüvis ment a lábába; holott a tüvis eredetileg melléknév = tűs, tüves, t. i. növénynem, melynek második érteményét szabatosabban adja a balatonmelléki akics vagy ákics, melynek gyöke ak megvan a tűs akácz, mátyusföldiesen akacs, agacs nevekben, és az akad, akaszt igékben, minthogy az akicsnak tulajdonsága, hogy a vele érintkező testekbe akad, honnan átv. ért. akácziós ember a székelyeknél, aki másokba beleakadni, belekötni szeret, és aklálni, öszveaklálni valamit = imígyamúgy öszveakgatni. Rokon vele az éles szélű, illetőleg hegyesen végződő, s hasításra, szúrásra alkalmas ék, valamint a hellen αξη hegyél, αξανϑα akics, αξαζω hegyesitem, a latin acus tű, acies, acutus, acinaces.
3) Néha a tájnyelv másmás gyökből képezi saját szavait, pl. a közösebb divatú töpörtő v. töpörtyü, töpik töpörödik igéktől vette nevét, mennyiben az = tűzön megtöpött, töpörödött, vagy is higabb részeitől elpárlás által megfosztott szeletes, koczkás szalonna, háj stb. rostja, tömöttebb, szilárdabb alkatrésze; ellenben a szűkebb divatú pörcz egy gyökről származik a pörgök pörzsöl, pörnye szókkal, mer a pörcz = tűzön pörgölt szalonnaszelet v. koczka, a kecskeméttájéki kurczina pedig vékonyhangon ejtve kürczine, változattal görczine, az égetésre, sütésre vonatkozó görjed, görhön, s a fordított rög, rögtön (hevenyében), rekkenő, rögvel, regvel szókkal egy eredetű. Tehát a töpörtű elnevezésének alapját az okozat, az eredmény t. i. a töpés, megaszás teszi, a pörcz és kurczina-ét pedig az okozó ok t. i. a tűz, égés, pörgölés, görjesztés, honnan szabatosan véve ennek felel meg a latin cremium (a cremo), melyből a német Krammel, továbbá a tót skwarek pörcz, skwarit pörkölni,
4) Néha valamely szűk zugban rejlő tájszó világot vet oly közös szóra, melyről azt véljük, hogy csupán csak valamely idegen rokon nyelvből fejthetni meg, pl. iker, gemini, azaz kettős rokona a kettőt jelentő török iki, melyről eddig azt tartottuk, hogy nyelvünkben nincsen családtársa, holott van, és pedig olyan, mely az iker jelentését kézzelfoghatólag fölvilágosítja t. i. az iker régiesen hangváltozattal: ükör, üker; úgyde a vasvármegyei Őrségben él a népnyelven üklü v. üklely, mely jelent két ág által képzett közt, pl. szekérrúd üklüje, mely a tengely alatt kétfelé ágazik, ágas üklüje mely az ágas végén V alakban ketté válik, tehát elemezve = üklő, az elavult üklik (geminatur) igétől.
5) Némely szók és kivált ragok eredeti alakjokat a tájnyelvben tartják meg, mig a deréknyelven elváltoztatják pl. a vel, nál a palóczos szójárásokban nem alkalmazkodnak a hangrendhez, mint: kapável, villável, nappel, herczegnál, püspöknál; így verėnk (verünk), kertėnk (kertünk); hogy pedig ezen alakok eredetiebbek, onnan tünik ki, mert a deréknyelvben is amazok személyragozva vel-em, nál-am nem nél-em, s ezekben az en em első személynévmás rejlik ver-en-k, kert-em-k. Ellenben a tájejtés a szókat gyakran kivetkőzteti eredeti alakjaikból, s valóban elrontja, illetőleg elkoptatja, pl. höbölygő = hóbolygó, küttyü vászon = kittöl v. (kettöl) vászon, kivált a ragokban és képzőkben pl. magávó, hatómás, = magával, hatalmas. Ily tájszók korcs volta abból látszik ki, hogy magukkal nem következetesek, mert aki így beszél: magávó, hatómás, nem mondja: vóm, v. vém, hanem, velem, nem mondja: hatóm, hanem, hatalom. Ezen tájbeli szórontást azért is szemmel kell tartania az értelmezőnek, mert helylyelközzel a deréknyelvben is eléfordul pl. gyüszű, = tüszü, tűző; bódúl, bódi = boldul, boldi.
Az elavúlt szók többfélék a) számos gyökök, és törzsek; melyek hogy hajdan önállóan is divatoztak, származékaikból kitűnik, mint: az üdvös, üdvöz, üdvözöl törzse: üdv, s ennek gyöke üd; az olvad törzse: olv, olu, s ennek gyöke: ol. Ezek közől némelyek csak a derék vagy irodalmi nyelvből vesztek ki, de még itt-ott él velök a tájszokás, pl. v. süv a székelyeknél = sógor, es régente = jusjurandum, melyből a mai eskü származott, de Csalóközben még hallani: sok esre, hitre adják, azaz esküvel erősített igéretre, hitelre; b) képzett és öszvetett szók, pl. hiedelmez = hivesít, av.gyöktől, melyből hives v. hüvös származott; folnagy = majorosgazda (villicus, villae praefectus), folnagyság, folnagykodik, mint: hadnagy, várnagy, násznagy, melyből értelmezhető a folu v. falu, azaz, több folból (majorból), mezei, gazdasági lakból álló helység. c) melyek eredeti érteménye átv. értelemben elváltozott, pl. apol, régen = csókol, még Molnár A-nél is, holott ma megnyújtva ápol = gyöngéd bánásmóddal gondját viseli pl. a gyermekeknek, betegnek, szegénynek; t. i. gyöngéd, szeretetteljes gondoskodásnak, bánásnak természetes módja, szokása az ölelgetés, csókolgatás, s jelentése helyett ma már csak amaz divatozik. Ezen érteményben egyezik vele a Szeged tajékán szokásos ajnároz = ápolgat, s e két szó öszhasonlitásábol okszerüleg állíthatni, hogy mindkettő a szájnyilást, szájkarimát, szájgyürüt jelentő aj-(ajak)-ból származott, t. i. ajol = szájjal érint, mint, ölel, karol, markol, körmöl, vállal, nyelvel, = ezen testrészekkel illet, érint, fog valakit v. valamit, melyből a j-nek szervrokon v-re változtával lett av-ol, s ebből ap-ol. Hasonló észjárás szerint azonositvák a száj és csók a hellen στομα és στοματιον, a latin os és osculum, a szláv huba és hubicska szókban. Valamint más részről nyilásra vonatkoznak a magyar aj és ajt, ajtó, a latín os és ostium.


V. Szakasz. Szóelemzés.

Az eddig előadottakból következik, hogy a szók helyes érteményezésére szükséges a szóelemzés is, t. i. azon elemek fejtegetése, melyekből a szók alkotvák. Ezek között főhelyen áll a tőelem, vagyis a gyök, melyben az alapértemény rejlik, azután a képzők, melyek a gyökhöz új-új eszméket kötvén azzal egy szervezetes egészet alkotnak. A gyökök és származékok legszorosb belviszonyban állanak egymással, melyet a közös alapérteményből lehet megismerni, t. i. amely származékok ebben egyeznek, azokról észszerűleg állíthatjuk, hogy ugyanazon gyöknek kisarjadzásai, ellenkező esetben a gyökök csak hangra nézve azonosak vagy hasonlók (homonyma) de érteményre egészen másneműek, pl. a pörcz, pörköl, pörzsöl, pörnye, pörs, pörsen, pörsedék (pustula = ustula, ab uro) szókban a pör tűzre, égésre, gyuladásra, tűzszinre vonatkozik, s oldalrokonai azon par, pėr, pir, por, vėr, vir, vör, melyekből parázs, pėrėg, (elégett vas salakja), pergyó, égető napos szabad égaly (apricum), pirít, piros, porgol, porít, verő (fény) égető sütő nap, verő-malacz = sütnivaló, veres, virad, vörös eredtek, különböznek tőle a másnemű par, pėr, por, pör, mint körös alakot vagy keringő mozgást jelentő származékok gyökei, milyenek: pörög, pördül, pörge, pereszlén, parittya, paracskó vadat körülfutkosva fityésző ebfaj, portyáz, melyekhez oldalágon rokonok a fėr, for, för, fur, ver, vir, mint körös mozgásra vonatkozó származékok gyökei; milyenek: fėrėg, fėrgėteg, fėrgetyű, forog, fordul, förgetyü, furó, fürög, fürge, verőcze, virgoncz, és a körültakarást jelentő bėrhe, bőr, borít, burok, burkol tőelemei: bėr, bőr, bor, bur.
Ezen alapon nyugszik a szófajok, szónemek, és szóseregek meghatározása, valamint több hasonszók (synonyma) elemzése is, melyek gyakran hangra nézve más-más tőelembűl erednek, de ugyanazon vagy rokon alapnézetből indúlnak ki pl. kukacz, féreg, hernyó, pėrge, pondró, giliszta, mely állatkáknak közös tulajdonságuk, hogy gerincztelen gyürüs testeiket öszszegöngyölgetik, zsugorgatják, hogy forgékonyak, tekerődzők, miszerint, kukacz = kis kukorodó, gugorodó, a forgó, tekeredő kukorához v. gugorához hasonló állatka, féreg = testét fergető, forgató; hernyó = gernyó, gornyadó, magát görnyeszteni szokó, horgadó, s rokona a hervad, hervatag, a minek bőre, vagy levele, szirma, héja öszvezsugorodik; pėrge (szalonnaféreg) pergő, perdülő; pondró = bondorodó, pendergő, penderedő; giliszta = golószta, golyósodó, golyóként öszvetekeredő.
De vannak oly azonos értelmű szók is, melyek bizonyos határozott dolgot jelentenek, de más-más körülményről véve pl. málé (zea mays) Maldivae vagy Male Dive szigetektől, mint ősi hazájától, máskép: törökbuza, mennyiben közvetlenül a törökök hozták be; tengeri, mert csakugyan tengeri szigetekről származik, különben is a távolfekvő tengeri vidékekről ide származott állatokat és növényeket így szokta jellegezni a magyar: tengeri nyúl (cuniculus), tengeri baraczk (malum armeniacum), tengeri köles (milium solis), tengeri szőlő (ribes) stb.; végre kukoricza = kis kukorához azaz hengerkéhez hasonló terménye a máléféle növénynek.
A szók érteményének helyes meghatározására nem kevésbé szükséges a képzők jelentésének tudása, melyet csak úgy érhetünk el, ha inductio útján az egy képzőjű szókat öszvehasonlítjuk, s belőlök, ami közös, elvonjuk, pl. az atag, eteg-féle melléknevek ad ed képzőjű önható törzsigékből fejlődtek ki, s jelentenek hajlamot, képességet, tehetéket (anlage), könnyűséget, kézséget azon állapot vagy cselekvés gyakorlására, melyet a törzsige fejez ki, pl. lankatag, hervatag, olvatag, ingatag, viszketeg, reszketeg, csörgeteg, förgeteg, = ami lankadni, hervadni, olvadni, ingadni, viszkedni, reszkedni, csörgedni, förgedni természeténél fogva hajlandó, kész, képes vagy szokott.
Az induction alapuló elemzés által vagyunk képesek azon finom árnyalatokat meghatározni, melyek ugyanazon gyökszó körül vagy hátterében mintegy szétsugárzanak, pl.
for, forog, forgat, fordul, fordít; csör, csörög, csörget, csördül, csördít, csörren, csörrent, csörtöl, csörtölődik;
köt, köthet, köttet, kötöz, kötözhet, kötöztet, kötöget, kötögethet, kötögettet, kötözködik, kötölődik, kötölődhetik, kötölődzik; melyekkel szoros viszonyban állanak a belőlök származott nevek: kötés, kötet, kötözés, kötögetés, kötözködés, kötölődés, kötény, kötel, kötő, kötelék, átv. ért. kötekedik, köteles, kötelez, kötelezés, kötvény, kötelezvény stb.
Ugyanazon úton jövünk rá, hogy az ít öszvetett képzőjű áthatók jelentése: olyanná tesz, amilyet a törzsszó jelent: sárgít sárgává, feketít feketévé tesz, s párhuzamos társa az önhatókat képző, úl, űl, az az, olyanná lesz, amilyet a törzs jelent: sárgúl sárgává, feketűl feketévé lesz. És így az elsőnemű képzőben az olyanná tevés, a másodikban az olyanná levés fogalma rejlik. Mennyiben valamely gyökből több származék képződik, a legközelebbi nemet (genus proximum) az illető gyök vagy törzs, a határozott fajt (differentia ultima) a közvetlen képző teszi, pl. ezekben: törés, töret, törött, töretlen, törtet, tördel, töredék legközelebbi vagy köznem a tör, melynek fajai az és, et, ött, etlen, tet, del, edék által határozódnak meg. Ez a családi belviszonyra vonatkozik, melyben a fajok ujabb alfajokat eresztenek: töréses, töretü, törötten, töretlenül, törtetés, tördelés, töredékes, töredékeny, töredékenység.
De a képzős szó a családi belviszonyon kivül egy más viszonyban is tekinthető, t. i. mint magában önálló egyed, mennyiben azon nyelvbeli minden más szótól különbözik, melynek gyöke, illetőleg törzse úgy viszonylik a képzővel, mint az öszvetett szó fő részei egymással, melyekről világos, hogy az előrész, mint faj, szűkebb, az utórész, mint nem, tágabb fogalmu, vagyis amaz határozó, emez határozandó valami pl. szűrdolmány, nem posztóból, nem selyemből, nem vászonból stb. hanem szűrkelméből való dolmány, itt a szűr jelenti a kelmefajt, a dolmány a ruhanemet; ellenkezőleg: dolmányszűr = nem köpönyeg-, nem subaszabásu, hanem dolmányforma szűrruha, hol a dolmány-szabás faji, a szűr öltönynemi elnevezés. Hasonlóan a képzős szóban, (mely végelemzésben szintén öszvetett), a gyök vagy törzs jelenti az egyedi fajt, mely által az minden más szótól különbözik, a képző pedig a nemet, mely alá az illető gyök vagy törzs tartozik, különböztetésül más nemekből, pl. hegy-ség, hegy-i, hegy-es, hegy-etlen, itt a hegy (mons) önálló fogalmu valami, mely minden egyébtől különbözik, a ség, i; es, etlen pedig oly képzőnemek, melyekhez a képzős szók több másokkal együtt tartoznak; t. i a hegység azon neműekhez, melyek képzője ség ság bizonyos nemű terjedelmet, sokaságot jelent, mint, erdőség, mezőség, sikság, pusztaság, rétség, rónaság, stb. a hegyi az i képzőjüekhez: erdei, mezei, síki, pusztai, réti, rónai; a hegyes az es képzőjüekhez: erdős, mezős, síkos, pusztás, rétes, rónás; a hegyetlen a hasonneműekhez: erdőtlen, mezőtlen, síktalan, pusztátlan, réttelen, rónátlan; tehát az érteményezésben az illető képző jellentését, mint állítmányt kell körülírva eléadni, s a gyökre vagy törzsre viszonyítani pl. hegység = egymással öszvekötetésben álló, egy folytonos terjedelmű egészet képező hegyek sokasága, öszvege. Tudnivaló, ily értelmezésben fölteszszük, hogy a határozó faj ismeretes, különben ráútalunk, pl. vesd öszve: Hegy.
Midőn egy a képző, ez a határozandó legközelebbi nem, pl. köt-öz = ismételve, folytonosan, gyakran, vagy több valamit köt, mennyiben ezen képzőnek és több rokonmásainak egyik jelentése: ismétlés, folytatás, gyakorlás; ha pedig több a képző, akkor a nemet az utolsó mutatja a többi pedig a gyökkel együtt egy törzset képezve, jelenti a határozó fajt, pl. kötöz-és cselekvés, mely által vagy midőn valamit kötözünk; kötözget-és = cselekvés, mely által vagy, midőn valamit kötözgetünk; kötelez-vény, oklevél, okmány, melyben valaki bizonyos szóadás, igéret, fogadás teljesitésére kötelezi magát.
Ha valahol, a képzők értelmezése körül van azon tehetségre szükségünk, melyet nyelvérzéknek hívunk, mert ezek annyira belsajátságai a nyelvnek, hogy gyakran más nyelven minden árnyalataikkal szabatosan alig, vagy épen nem fejezhetők ki pl. az as es, os ös melléknévképző, mely legszélesb értelemben öszveköttetési, együttségi viszonyt jelent, de más-más árnyalatú módosításokban, melyeket nyelvünkben, csak a magyar észjárása képes fölfogni, s kellőleg alkalmazni pl, boros hordó, a hordónak mint tartalmazó edénynek együttes viszonya a borral mint tartalmat képező anyaggal; boros gazda, a gazdának mint termelőnek vagy birtokosnak viszonya a borral mint saját terményével vagy birtokával; boros ember, vendég, az embernek, vendégnek, mint kellő mértéken túl ívónak viszonya a borral mint szeszesitallal; boros vidék, valamely vidéknek mint termelőnek birtokviszonya a rajta termő borral. Melyik nyelvben találunk oly szót, mely a boros-nak mind ezen jelentéseit magában foglalná? Mit mondjunk még az igékről, melyek három-négy képzőik által egész mondatot rejtenek magukban, pl. mentegetődzik, rángatódzik, hurczolkodik, akaratoskodik, látogathatja?


VI. szakasz. Külhasonlítás.

A szóelemzésben nem ritkán oly szókra bukkan az értelmező, melyek elemeit az illető nyelvből megfejteni nem képes, mert nem talál oly családot, oly oldalágat, melyhez rokoníthassa. Az ily szókon a gyakorlottabb elemző hamar észreveszi, hogy anyagjokra vagy alakjokra vagy mindkettőre nézve idegen színűek, s a többi közől mintegy kirínak. E körülmény az elemzőt ösztönszerüleg sürgeti, hogy ily szók eredetét, s rokonaikat más nyelvekben kutassa, s eredeti érteményeiket azok nyomán határozza meg. Hogy ezen eljárásban nem lehet csupán bizonyos nyelvcsaládra szorítkoznia, hanem szükséges más családokra is fordítnia figyelmét, azon világos okból tetszik ki, mert vannak minden nyelvben (ha teljesen elszigetelve nem volt és nincs) oly szók, melyek más idegentől kölcsönöztettek, tehát végelemzésben csak azokból fejthetők meg. Az értelmező szótárnak nem az a föladata, hogy egész nyelveket egész nyelvekkel hasonlítson öszve, vagy hogy azokat családilag rendszerezze, hanem, hogy az egyes szók érteményét elemzés és a nyelvszokás nyomán meghatározza, s mennyiben a szükség úgy hozza magával, vagy nagyobb fölvilágosítás végett, más nyelvbeli szókkal is öszvehasonlítsa. Ez által adatokat gyűjt, melyekből a nyelveknek mind közös anyagát, mind alakját, vagyis szótári és nyelvtani hasonlatukat öszveállítani, s azok szerint a nyelveket családokra osztályozni az általános nyelvészet dolga.
Minden szónak van saját egyéni története, vagyis eredete, képződése, idomulása, családi rokonsága, mint ezt az újabb román nyelvek bizonyítják. Mirenézve a szóhasonlító úgy járhatna legbiztosabb úton, ha hiteles írott adatok nyomán ezen történeti folyamot minél régibb sorra visszakisérhetné.
Az idegen nyelvekkel közös szók nemei:
I. Melyek mind elemeikre, mind szerkezetökre nézve nyelvünkből mintegy kirínak, melyeket, hogy úgy szóljunk, nyersen vettünk által, s csak némileg idomítottunk saját formáinkhoz. Ide tartoznak általán azok, melyeket a századok sőt ezer év óta köztünk vagy mellettünk lakó, vagy átmenőleg érintkezésbe jött idegen népektől kölcsönöztünk, milyenek az itt fölvett keresztény valláshoz, polgári, hadi szerkezethez, mesterségekhez, társadalmi viszonyokhoz stb. tartozók, pl. templom, oltár, mise, plebános, esperes, püspök, érsek, gróf, ispán, káplár, kapitány, szekrény, almáriom stb. E neműek között vannak olyanok is, melyeknek megfelelő magyar másukat is bírjuk, pl. sógor süv, fölöstököm éjomét, vacsora estebéd, strázsa őr, sróf csavar stb. Ennélfogva a magyar értelmezőnek szem előtt kell tartania, kivált a latin, illetőleg hellen, szláv, német, román nyelvek ágait; a törököt stb. de itészeti óvatossággal, mert a viszony fordítva is áll, mennyiben a szóelemzésből kitűnik, hogy a szomszéd népek is kölcsönöztek tőlünk, bírván velünk oly közös szókat, melyeket önnyelvökből megfejteni nem képesek, milyenek csákó, huszár, ausbruch (aszúborok). Vegyük különösen a szlávfajú szerb nyelvet, Stephanovics szótára szerint:
    Magyar                szerb                magyar          szerb
    baktatni baktati, keszeg keszega,
    bot batina, megye metya,
    bélyeg bilyega, mézga mezgra,
    bitang bitanga, mérték mertík,
    gombkötő gombár, válu valov,
    karika karika, város város,
    katona (lovas) katana, szűrszabó szurszabov,
    kenőcs kenyácsa, taliga talyige, stb.
De vannak oly szók is, melyek mint kiképzett származékok idegenből vétettek ugyan által, de gyökeikre nézve nyelvükben is megvannak, pl. borosta v. borséta egy a német Bürste-vel, mely mint készítmény annak anyagát jelentő Borste-től (sörte, tüskés szőr) vette nevét, de ennek gyöke bor borz megvan a magyar tüskés borz, a tüske gyanánt fölmerevedő borzad, borzas, börz, börzenkedik szókban is. Hasonlóan a latin-hellen szerkezetű koroná-nak, mint fejet, homlokot kerítő díszjelnek gyöke kor, megvan a korong, korcz, korlát-ban, s általán a kerek alakot jelentő kar, ker, kör származékaiban. A szláv eredetű, vajda, vojvoda (had-, csata-, harczvezér) gyöke voj, boj önállóan létezik a magyar baj-ban, mint a bajnok, bajlódik, viudik származékok gyöke.
Tehát a szók értelmezésének nem teszünk fölösleges vagy hálátlan szolgálatot, midőn nagyobb fölvilágosítás végett oly nyelvbeliekkel is hasonlítjuk, melyek alajtólag (hypothetice) másnemű családhoz tartoznak, mit bizonyos nyelvosztályi rendszerhez ragaszkodó némely nyelvészek készakarva mellőznek, sőt mellőztetni akarnak.
Itt egyszersmind elvileg és gyakorlatilag visszautasítjuk azon ránkfogást, mintha mi minden nyelvünkbeli szót a magyarból megfejthetőnek tartanánk, sőt valóban megfejteni törekednénk. Mely állításnak czáfolatát számos szótári czikkeink homlokukon viselik, miért hoszszabb vitatásra nem tartjuk e tárgyat szükségesnek.
II. Melyekről bizonyosan nem állíthatjuk, hogy nyelvünk innen vagy onnan kölcsönözte volna, mert itt is ott is van saját családjok, és szerkezetök, melyek eredete az ó kor homályában vesz el, milyennek a) a természeti hangokból utánzás által alakultak, mint: mor-og, murmur-at, murmel-n; bő-g, bo-at; sus-ogás, sus-urrus, saus-en; b) a kedélyhangokból képzettek, pl. oh-ajt, o-ptat; ah-itani, äch-zen; ujj-ong, jub-ilat; röh-ög, rid-et; kacz-ag, cach-innatur; c) első szükségüek a társadalmi viszonyokból eleve kifejlettek: pl. eszik, est, ess-en, jeszt; evés, ét, étel, éh, éhes, esca, esur, esuries, epulum; atya, pater, otecz; aba abba; ide tartoznak a személynévmások, a számnevek, a tagadók stb. d) igen nagy számmal olyanok, melyek alapérteményei, illetőleg gyökei egyeznek, s csak képzésben vagy idomulásban módosultak pl. gomb Knopf, gombócz Knödl, golyó globus, foly fluit, kajmacs camus, tompa stumpf, ír Schmier; szóval mindazok, melyek illető nyelveikben egyenes és oldalágu családokat képeznek, pl. a latin bat-uo ütöm honnan batulus változva baculus, ütő eszköz, francz. battre ütni, baton bot, melyekkel egy a magyar bot, botol, botoz, botlik, botránkozik, s ezekhez rokon az öt, üt, ötlik, ütközik. Sőt nem csak gyökök, hanem képzők és ragok is vannak az alajtólag külön családu nyelvekben közösek, mit a képzők és ragok tárgyalásánál részletesen kimutatunk.
III. A külhasonlítás legközelebbi nemét teszi a szoros értelemben vett rokon nyelvbeli szók öszhasonlítása. Itt mindenek előtt az a kérdés: mit értünk a rokon nyelvek alatt? Ezen kifejezés „rokon nyelvek” átv. értelmű, minélfogva a nyelvek származási viszony át az emberi nem leszármazásához hasonlítjuk, s e szerint 1) legközelebbi rokonok, melyek között anyai és leányi viszony létezik, milyenek a történelem tanusága szerint a régi latin, és újabb román, az ó és új hellen, az ó és új germán nyelvek. A leánynyelveknek, ha úgy szabad szólanunk, embryoja a tájnyelv (dialectus), mely fokonként hovatovább máskép idomulván, s helylyel-közzel idegen elemeket hasonítván magához, vagy egészen újakat alkotván, lassan-lassan egy új külön nyelvvé képződik. Midőn tehát a leánynyelv egy részről az illető anyának testét lelkét örökli, más részről oly tulajdonságokat vesz fel, melyeket az anyában hiába keresünk. Miből okszerűleg következik, hogy lehetnek sőt vannak is a leánynyelvben oly szóanyagok és alakok, melyeket az anyaiból megfejteni nem lehet. Ugyanez áll a tájnyelvekre is, pl. a dunántuli hókony, zsombor, nem a derékmagyarból hanem a német Hacke, és Simmer v. Simperl-ből származott. Valamint tehát tévedne a szóelemző, ha minden tájszót az anyai deréknyelvből erőlködnék fejtegetni; nem különben tévedne akkor is, ha a leánynyelv minden szavaival ezt akarná tenni. Az élő nyelvek, tehát a leányok is, folytonos változásnak, illetőleg fejlődésnek, növekedésnek, vagy kopásnak, korcsosodásnak, romlásnak vannak kitéve, s idővel annyira átalakulhatnak, hogy az ősanyának csak némi alapvonásait lehet észrevenni rajtok.
2) Másodágu rokonságban vannak egymással a testvérnyelvek, melyek t. i. közvetlenül azonegy anyától származtak, pl. az olasz, spanyol, portugál, franczia, mint a régi latin leányai, vagy a szlávcsaládu cseh, lengyel, orosz, illir, szerb stb. Ezek oly viszonyban állanak, mint ugyanazon deréknyelvhez tartozó tájnyelvek, mennyiben majd távolabb majd közelebb esnek mind egymáshoz, mind a deréknyelvhez, pl. nálunk a székely, a göcseji, a mátravidéki palócz, melyek közől a két utolsó több tekintetben oly sok anyagi és kivált idomulási sajátsággal bír, hogy ha azt ezen úton tovább fejlődve és terjeszkedve, s magukat a deréknyelvtől elszigetelve előbb népies könyveikben, utóbb külön irodalomban alkalmaznák, néhány század múlva annyira különböznének a deréknyelvtől mint az újabb románok a latintól, vagy a hollandi a köz némettől.
A dolog természetéből foly tehát, hogy a testvér nyelvek között mind az egyes szók anyagára mind azok idomulására nézve még több különbség létezhetik, mint az anyaiak és leányiak között, melyeket mint saját egyéniségökhöz tartozókat se az anyából se a testvérekből megfejteni nem lehet, pl. a dán és svéd germánfaju nyelvek szki képzőjét a germán isch helyett danszki = dänisch, himmelszki = himmlisch; t. i. ezen képző bizonyos szláv családok sajátja.
Ha már a testvérnyelvek is, melyeknek egy köz anyától származta a történelemből bizonyos, annyira elütnek egymástól, mit tartsunk azon nyelvek felől, melyek nemzedéki leágazása, illetőleg törzse az őskor sötét homályában vesz el? melyekről csak azon korból vannak írott adataink, midőn már kifejlett szervezetben, s külön egyéni önállóságban tünnek elé? Mily átalakulásokon eshettek ezek által, mielőtt ez álláspontra jutottak? Nem valószinű-e, hogy amelyek más-más éghajlati, vérkeverési, polgári, közlekedési, foglalkozási, míveltségi viszonyok következtében jelenen más-más alakuak, ezredévek előtt hasonlóbbak valának egymáshoz? Legalább ezt sejdíttetik azon nagy számu gyökök sőt származékok is, melyek mind az árja, mind az altáji, de még a sémi nyelvekben is közösek.
Ha valamely nyelv egyetemes átalakulásnak indúlt, egyes szavai annálinkább elütnek az ős anyáétól, mennél távolabb esnek tőle utókorra nézve, pl. a mai franczia épi épine még négy öt századdal ezelőtt espic espine valának, s az eredeti spica spina-hoz közelebb állottak. Végre oly álláspontra juthatnak, melyen önmagukból elemezhetlenek, ha t. i. nem bírjuk a nemzedéki fonalat, melyen az anyától leágaztak. Mi édes nyelvünket illeti, hatszáz év ólta, honnan írott hagyományaink kezdődnek, szintén szenvedett holmi változásokat, de nem oly lényegbe vágókat, melyek ősi természetét elkorcsosították, vagy ifjú arczvonásait ránczokba zsugorították, vagy elmázolták volna. Ugyanis a szógyökök jobbára illetetlenül épen szállottak reánk. Alakjának fő változatait a párhuzamossági hangrend okozá, mennyiben a képzőket és ragokat a gyökökhöz idomította, de e változatok kézzelfogható kulcsát föntartotta a tájejtés, mely még ma is több esetben az ősi alakokat használja, s eligazítja a nyelvészt, hogy az eredetiebb elemek nyomára jöhessen.
Mennyiben az egyetemes átidomulásnak idő folytával több fokozatai lehetnek, ez utóbbiakat – hogy a nemzedéki hasonlatnál maradjunk – úgy tekinthetni, mint egy ősanya unokáit, másodunokáit stb. Hogy ezek hovatovább mindinkább elütöttek az ősanyától, oly nyelveken vehetjük észre, melyek fejlődési fonalát a történelemből, írott nyelvemlékek után, bírjuk, pl. mily különbség létezik a mai Palais Royal, és a tizenkét törvénytáblák nyelve között? Innen túl a régibb latin nyelvről keveset tudunk, és így egyenes ágon menvén fölfelé a franczia szók elemzését a latin nyelvnek csak azon koráig (mintegy 2,400 évig) vihetjük vissza, melyből írott adatokat bírunk. Minthogy azonban a többi román nyelvek is ugyanazon forrásból származtak, tudnivaló dolog, hogy ezek is, mint testvérek nagyobb részt fölvilágosítják a francziát; mondók „nagyobb részt”, mert, úgy véljük, senki sem fogja tagadni, hogy ezen oldalágak mindegyikében találtatnak oly anyagok és idomulatok, melyeket az ősanyában, vagy többi rokonaikban hiába keresünk, minthogy azokat vagy más családbeli nyelvektől kölcsönözték, vagy egyéni önállásuknál fogva saját magukból fejtették ki.
De hogy a magyar nyelvre térjünk, ebből írott hagyományokat legfölebb a XI-dik századtól kezdve birunk, nem említvén azon rideg szókat, melyek idegen iróknál több magyar hangok szokatlansága miatt elferdített alakban fordúlnak elé; valamint azokat sem, melyeket legrégibb okleveleinkben s a Névtelen Jegyzőnél szórványosan találunk, s a sokkal kevesebb hangjegygyel biró latin alphabetum által csak tökéletlenűl körülírva, s távol sem híven visszaadva olvasunk. És így egyenes ágon visszamenve nyelvünket csak azon korszakából kezdjük ismerni, midőn a magyar nép teljes erejére fejlődve mint polgárilag szervezett tekintélyes nemzet lép föl a történelem mezején. Sőt bármily messze képesek is fölvinni történetbuváraink a magyarok eredetét, ha minden kétkedés nélkül elfogadjuk is, hogy az avarok és hunnok egyenes őseink, vagy hogy a kúnok, besenyők, válok stb. oldalágu rokonaink: e tudomás nyelvészetünkre nézve alig nyújt némi segédforrást, mert nem bírunk tőlök nyelvemlékeket.
Minthogy tehát hiteles történeti adatok hiányában eddigelé nem vagyunk képesek fokonként egy régibb néptörzsig följutni, melytől egyfelül vérségi, másfelül nyelvi származásunkat kétségtelenűl megállapíthatnók, nincs egyéb hátra, mint a régi és újabb nyelvek tömkelegében buvárkodni, vagyis a nyelvhasonlítás. Mellékesen legyen itt észrevéve, hogy a történelem tanusága szerint vannak népek, melyek nyelve rokon sőt azonos, holott vérségre nézve más-más törzsnek sarjadékai, pl. a román nyelvű olaszok, spanyolok, francziák, keleti románok nem mind a régi latinok sarjai, hanem a római birodalom világuralma s a népvándorlások alatt elrománosodott longobardok, normannok, gallusok, frankok, dákok stb. utódai. A mai porosz-németek a 17-dik században feledték el végképen ősi szláv nyelvöket. Hazánkban is, világos tudtunkra, nem csak egyes helységekkel, hanem vidékkel is történt, hogy ősi nyelvöket egy másikkal cserélék fel. Minélfogva sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következtetni józan okoskodással nem lehet. A közelebbi vagy faji vérrokonság kimutatására külön történeti okmányok szükségesek.


VII. Szakasz. A szóhasonlítás elvei, és szabályai.

Előleg és újra megjegyezzük, hogy szótárirói föladatunk, nem egész nyelvrendszereket és nyelvcsaládokat, mint olyakat, hanem szókat szókkal öszhasonlítani. Különben is a nyelvek rendszerezésének és családosításának egyik főalapja a szóhasonlítás.
A szókban általán hármat, mint lényegest különböztetünk meg, a) az anyagot vagyis bizonyos hangokból álló alkatrészeit, b) az alakot, vagyis az anyag formáját és idomulatait, c) azon fogalmat, vagyis érteményt, melyet kifejez.
Mind három ugyanazon nyelvben is változások és módosulásoknak van alávetve, nevezetesen az anyag gyakran hangtanilag módosulva új alakot ölt, egyszersmind érteménye más árnyalatot kap. Ily szók, mint hasonlók, azonegy családhoz tartoznak, pl. gomb gömb, komp kompoty, gombócz gömböcz dömbicz stb. Ha tehát akármily nyelvekben oly szókra akadunk, melyek e három pontban vagy lagalább alaphangban és érteményben egyeznek, észszerűleg állíthatjuk rólok, hogy eredetre rokonok, pl. a hellen γνρ−οσ, lat. cir-cus, magy. kör, német Kreis, vagy a lat. vort-it, magy. ford-ít szl. wrát-i; a lat. hort-us, fran. jard-in, ném. Gart-en, magy. kert, szl. hrad, grod, gorod.
A szóhasonlítás elé legtöbb nehézséget gördít a hangok változkodása és idomulása, mely esetben a hangi viszonyok physiologiai rendszere, s főképen az alapértemény igazít el, pl. póly-a, bul-a, bur-ok első tekintetre és hallomásra különböznek, de alaphangjaik hasonlók, értemenyök is egyezik, mert mindegyik takaró, befödő, körülövedző valamit jelent, honnan a származékok: pólyál, bulál, burkol legközelebbi rokonok, s csak árnyalatban különbözök. Ezekhez hasonló a latin vel-um, velo takarok, revelo kitakarok, pallium, vola öszveburkolt kéz; ismét a magyar fel-hő, mely a tiszta eget beborítja, felhődzik = borúl, mint a lat. nubo és nubes, s helyesen hasonlítja Adelung a német Wolke-t is a latin bulga-hoz, mely a volvo, involvo, volva szókkal rokon. Hasonlóan egyeznek a lat vellus, villus, pilus, ném. Wolle, Vliess, szláv volna, wlasz, magy. polyh, pölyh, pili; vagy a perzsa κανδυσ (Xenophonnál), m. kantus, köntös, kankó, gúnya, tót hunya.
Valamint ugyanazon nyelvben bizonyos gyökből különféle származékok sarjaznak, s ennélfogva hasonlithatók, nem különben áll a dolog a külön nyelvek között is, ha gyökeik egyeznek, pl, a vel-amen és bul-ázó, a per-eszlén és ver ticillum, a for amen és fur-adék, ámbár mint származékok saját nyelvök szelleme szerint képződtek, de gyökre és alapérteményre hasonlók, sőt a foramen-vel lehet csaknem azonos furomány is.
Vegyük már a dolgot alkalmazásba.
Amely nyelvekről hiteles történeti adatok nyomán tudjuk, mily törzsről származtak, azok öszvehasonlításában közvetlenül a törzsnyelvet tartjuk szem előtt, s per syllogismum vagyis analytice így okoskodunk: „ezen és ezen szók innen és innen származtak: tehát egymással rokonok” pl. az olasz dio, spanyol dios, franczia dieu közvetlenűl a latin deus-nak idomulatai; tehát rokonok. Hasonló rokonság van a német ungeschaffen, hollandi ongeschapen, és svéd oskapade, vagy az orosz-szerb twar, cseh sztwor, lengyel sztworzen (teremtmény) között. Azonban, mint főnebb megjegyzők, ily nyelveknél is tekintetbe kell venni az idegen családokból kölcsönzött elemeket.
E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tudniillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb deréknyelvéivel, pl. midőn a palócz csillapít helyett csiplagít-ot, a bodrogközi és székely vakmerő h. makverőt, a balatonmelléki hágcsó h. háskót mond, vagy midőn valamely nép az idegen nyelvből kölcsönzött szókat a magáéba illeszti, pl. hospitale ispita, Hofmeister hopmester. Az ily szók elemzésével lehetetlen boldogúlnunk, ha csak az anyatörzsre, vagy illetőleg deréknyelvre nem viszszük vissza.
Amely nyelvek nemzedéki fonala pedig az őskor sötét homályában tudomásunkra nézve megszaladt, azokat észtanilag csak inductio vagy synthesis útján hasonlíthatjuk, mely eljárásban úgy tapasztaljuk, hogy némelyek több, mások kevesebb pontban hasonlók. Ez alapon a nyelvbuvárok a nyelveket bizonyos családokra osztályozták, u. m. sémi, árja v. indoeurópai, uralaltájiakra stb., különösen a magyart az altáji nemzetségbe, a finntörök családba kebelezvén.


VIII. Szakasz. Ezen osztályozat értéke a magyar szóhasonlításra nézve.

Minthogy eddig a történetíróknak nem sikerült hitelesen bebizonyítani, hogy a magyar faj, mely altáji népekkel van akár egyenes, akár oldalágú vérségi rokonságban, valamint azt sem, melyik nyelvvel van ezek közől leányi, vagy melyekkel testvéri, szóval egyenes leszármazási viszonyban: ennélfogva a magyar és altáji nyelvek hasonlítását illetőleg oly nyilt téren állunk, mint a többiekre nézve. Különben okszerű alap nélkül előleg föltennők, hogy ezekkel a magyarnak soha, a legrégibb őskorra visszamenve, semmi köze, semmi viszonya nem volt, hogy egészen elszigetelve álltak egymástól. Ennélfogva a velünk született tudvágy ösztönszerüleg azon kérdést támasztja bennünk: vajjon azon szók, melyek az altáji nemzetség nyelveit alkotják, csak ezeknek kizárólagos sajátjai-e, vagy talán a többiekkel is legalább részben közösek? E kérdésre csak hasonlítás által felelhetni meg, melyet ha a felsőbb nyelvészettudomány elvei szerint űzünk, nevezetesen ha a magyart az árjaféle nyelvekkel öszvehasonlítjuk, nem mondjuk több, de aligha annyi közös anyagot nem találunk, mint amazokban. Aki a hellen, latin, germán és szláv nyelveket, mint nálunk ismeretesbeket figyelemre veszi, s szavaikat a magyaréival öszvehasonlítja: ez állításról megfog győződni, s még inkább, ha ezeknek állítólagos törzsanyjokkal, a régi szanszkrittal öszveveti. Tudnivaló, hogy itt nem kölcsönzött szókat értünk, hanem olyakat, melyeknek itt is ott is meg van eredeti gyökük, saját képzési rendszerök, és családi rokonságuk.
Bopp Ferencznek „Glossarium sanscritum,” Benfey Tódornak „Griechisches Wurzellexicon” és Eichoffnak „Paralléle des langues” munkájok után mintegy 150 szanszkrit gyököt szemeltünk ki, melyekhez magyar gyökök és származékok alaphangra és érteményre hasonlók. Minden gyök után (magyaros helyesíráshoz és hangoztatáshoz alkalmazva) először annak német jelentését, azután más indoeurópai rokonszókat, végre a megfelelő magyarokat állítjuk:
ad (essen): hellen εδ−ω latin ed-it, német ess-en, szláv jesz-t, magyar esz-ik; ét, ét-el;
ag v. ads, (bewegen): hell. αγω, lat. ag-o, m. haj! haj-t, haj-ít, haj-igál;
agh (schaden): hell. αχεω, αχος, ném. ach, ächzen, magy. agg, aggódik;
av (wünschen): hell. οιω, lat. aveo, m. óh, oh-ajt, ah, ah-ajt;
arv (brechen,) spalten: hell. αροω, lat. aro, magy. arat, ort, irt;
szvan (tönen, schallen): lat. sonus, orosz zweniu, magy. szó, szól, zen-g;
szvad (kosten, schmecken): hell. ηδνσ, m. éd, édes; vesd öszve: ad, eszik, ét;
szvid (ausdünsten, semelzen): lat. sudo, hell. ιδιω, ném. schwitzen, schweiss, m. izz-ad;
szagh (schneiden): lat. seco, secula, szl. szekat, m. szeg, szak, szakad, szakaszt, szakócza, szekercze;
10. szvap (schlafen): lat. sopor, sopio, sommus, m. szuny, szunydikál, szendereg;
szi, sziv (verbinden): lat. suo, sepio, sepes, szl. schijem, m. sző, szövet, söv, sövény, szőnyeg, fordítva: ösz, öszve;
szri v. szar (gehen): magy. szar-ándok, szar-ahora;
ní, naj (lenken, richten): hell. new, lat. nuo, ném. neigen, nicken, magy. fordítva: int, intéz, inog, ingat, indul, indít;
nis (fliessen, netzen): hell. νιζω ném. nass, netzen, lat. madeo, magy. ned. nedv; hell. νοτιος, magy. nedves;
nam (grüssen, ausprechen): hell. ονομα, lat. nomen, ném. Nahme, m. név, nevez;
(geben, darbieten): lat. do, szl. dám, m. ad;
v. dús (schaden, verderben): hell. δναω, m. dúl, dúló, dú-s;
dar v. dár (schneiden, brechen): hell. τειρω, lat. tero, m. tör, törés, tördel, dörgöl;
dal (spalten): lat. dolo, ném. Dolch, m. gyalu, gyalk, gyilk;
20. dhá (stellen, bewirken): hell. Jew, JesiV, ném. thun, That, m. tesz, tét;
dhúp (rauchen, ausdünsten): h. ϑυοω, nujw, ném. duft, m. duvad (a füst, midőn a kéményen kinyomul), doh;
dhar (befestigen, halten): hell. τερεω, Jraw, lat. duro, n. dauern, szl. trwá, m. tart;
dhars (wagen, trotzen): ném. trotz, m. durcz, durczás, durmonyás, derczés, dérdúr;
tasz (stossen), szl. szteszkati, m. tasz, taszít, toszít, tuszkol;
tusz (ertönen, erschallen): lat. tussio, hell. ϑωνσσω, m. tüszög, tüszköl, tücsök;
tan (verlängern, dehnen): hell. τεινω, lat. tendo, ném. dehnen, m. teny, tenyész, tenger;
tan (ertönen, erschallen): hell. τεινω, τονοω, lat. tono, tinnio, m. dong, cseng, zeng;
tud (schlagen): lat. tudo, tundo, szl. uderiti, m. üt;
tvacs (bedecken, einschlissen): hell. ταγω, l. tego, ném. decken, m. tak, takar, tok, tokmány, tek, tekenő, teg, tegez (nyíltok);
30. tap (brennen, heizen): lat. tepeo, tepor, szl. teplo, m. tapló, mint gyulékony, tűzfogó anyag;
tup (klopfen, schlagen): hell. τνπτϖ, m. tap, top, tapod, toppant, dob, dobál;
tar (brechen): lásd fölebb: dar, m. tör;
tal (vollenden, gründen): hell. τελεω, szanszkrit talat, telitasz, m. teli, teljes, tölt, talap;
sztri v. sztar (ausdehnen, verbreiten): hell. στορεϖ, lat. sterno, stratum, m. tér, terít, terül, terjed, tereget;
íd (feiern, singen): hell. αειδω, ωδη, m. idv, idvezel, idnep, innep, (feiertag);
it (gehen): hell. ιϑιω, lat. ito, szl. idem, m. idő, út, jut;
ikh (gehen, bewegen): hell. ιξω, ειξω, m. üg-et, űz;
ír (schleudern): lat. erro, m. ir, iram, iramlik, iront, er, ered;
írs, irsi (neiden, hassen): hell. ερις, lat. ira, magy. irigy, harag;
40. il (eilen): hell. ελαω, ιαλλω, ném. eilen, m. ill, illan, illeg, előtéttel: bill billeg, vill, villog, villám, pill, pillog;
(gehen): hell. ιεμαι, m. jő, já-r;
(mangeln): lat. hio, hiatus, m. hi, hiu, hiány;
çus (troknen, brennen): lat. sicco, szl. susím, m. süt, szikk-ad;
çár (durchdringen, durchbohren): lat. sarrio, sarculum, ném. scharren, scharf, m. sar, sarol, sarabol, sarló, sarj;
gár (wiederhallen, schreien): lat. garrio, ném. girren, m. garatyol, karatyol;
gardh (wünschen, begehren): lat. quaero, ném. (be-)gehren, m. kér, kérd, kérelem;
garh (einschlissen): lat. gyro, ném. Garten, Gürte, m. kar, kor, ker, kert, kör, karing, kerít, köröz, korong, garád;
ghar (brennen): orosz gori, cseh. hori, lat. cremo, m., gör, görjed, görhön, ford. rög, rögvel, rögtön, rökkenő;
kasz (hauen): tótul kosza, koszit, m. kasza, kaszab, kaszabol, kés;
50. kan (ertönen, erschallen): lat. cano, cantus, magy. kon, kong, kondul, hang;
kut, kud (bedecken), honnan kúta (Haus): lat. casa, ném. Hütte, m. kutyolló, kunyhó;
kaç (spalten): V. ö. kasz, és magy. has, hasáb, hasít, hasogat, kasul (keresztűl);
kakh (schreien, lachan): lat. cachínnor, ném. kíchern, m. kacz, kaczag;
kamp, (krümmen), honnan kampitasz (biegsam): hell. καμπτοV, lat. camus, camurus, m. kamp, kampó, kampós;
kup (entbrennen, heftig werden): lat. cupio, m. kiv, kiván; szanszkrit kaupasz m. kivánás, szenvedély;
kup v. kub (bedecken): lat. cupula, francz. – cupe, m. kup, kupak, kop, koporsó;
kur (ertönen, erschallen): hell. κρουω, fr. crier, szl. kricsi, m. kur-jant kurjogat, hur borít, hurogat;
kars v. kart v. karç (hauen, spalten): lat. curtus, hell. κειρω, m. karcz, karczol, kárt kártol;
kal (ertönen, erschallen): lat. calo, clamo, m. kcaj, kajált, kiált;
60. kul (anhäufen): lat. collis, magy. hal-om;
csár, csiri (hauen, spalten): hell. κειρω, lat. sarrio, sarculum, ném. scheren, m. sar sarol, sarabol, sarló, csitri = rövidre vágott haju;
cshad (bedecken): ném. Schatten, m. setét;
szkad (hüpfen): lat. scando, szl. szkokan, szkákám, szkocsím, m. szök, szökdös, szökcső;
u (erschallen, schrein): hell. αυω, lat. ovo, m. uh-og, ujj-u, ujj-ong;
ud, und (flissen, benetzen): lat. undo, unda, m. ont, omlik, ondó, öt-vös, önt;
ur (ausdehnen): lat. orior, ortus, magy. er-ed, eredet;
(blasen): lat. ventus, ném. wehen, szl. weter, m. vi, vihar, viheder, fú;
vasz (bedecken): lat, vestio, vestis, fr. vêtir, m. mez, meztelen, mező, ved, vedlik, (mint hám hámlik);
vut (schlagen): szl. uderim, m. üt, ütés;
70. vai (umfassen, umgeben): lat. vieo, vimen, vinculum, vincio, szl. venyem, venyecz, finn wö, m. ford. öv, övez;
vah (bewegen, tragen): lat. veho, szl. vezem, m. visz, vitel;
váç (ertönen, schreien) és vacs (reden): lat: vagio, vox m. vak-og, vahákol, vacsog, fecseg;
viç (einnehmen), vaiçasz (Wohnung), vaiçman (Haus): h. οικοσ, m. viskó, hiskó, vityilló;
vap (bewirken), vip (treiben): lat. opus, operor, ném. üben, m. ip-, ipar, iparkodik;
vart (wenden): lat. verto, versus, szl. wratim, m. for, ford, fordít, forog, far, fartat, farol, ferde;
vark (ergreifen, einschlucken), varkasz, (wolf): lat. voro, n. würgen, Würger, m. mar, farkas (?);
val (bedecken); lat. velo, velum, m. bul, bula, bulál, pól, póla, pólál;
val (wählen) hell. ελω, lat. volo, m. vál, válik, választ, ném. wählen, wollen;
vil (theilen): lat. vello, m. val, valag, valaska, vel veleszta, fél felez;
80. má, masz (messen): lat. metior, ném. messen, m. mér, mérték;
mas (hauen, brechen): lat. meto, mutilo, hell. ford. τεμνω, ném. metzeln, Metzger, m. met, metsz, metél, meddő;
man v. mán (unterrichten, benachrichtigen) hell. μηυυω, lat. moneo, mando, ném. mahnen, m. mond, mondat;
mid (schmelzen): hell. μαδαω, lat. madeo, m. med, medv, medves, meder, ned, nedves, vid, vider, veder (= viz, vizer);
mid, mad (anpassen): ném. mittel, m. id, idom, idomít, idomtalan;
math (bewegen, treiben): hell. μαω, lat, moveo, motus, m. moz, mozog, mozdúl;
maj (gehen, bewegen): lat. meo, moveo, m. megy, men;
mah (wachsen): hell. μεγασ, lat. magnus, m. mag, magas, máglya, nagy;
maç (erschallen): hell. μιξω, lat. musso, m. musz, muszog;
mar (schneiden, brechen): lat. mordeo, ném. morden, m. mar, marczangol, mariskál, mér-eg;
mur (hemmen): lat. moror, mora, m. marad, maraszt;
90. mard (brechen, nagen): l. mar;
mards (erschallen): lat. murmur, ném. murmelsz, m. mor, morog, mord, morcz;
maszds (netzen): ném. waschen, szl. mocsím, m. mos, mosd-ik;
ban (erschallen, schreien): hell. βοαω, lat. boo, m. bőg, búg, bég, bon-g;
badh (schlagen): lat. batuo, fr. battre, hell. πατεω, m. bot, botol, botlik, botoz, pat-él;
bandh (binden): lat. pedio, ném. binde, band, m. bongy, bongyol, bengy bengyele;
barh, brú (ertönen, erschallen) lat. barrio, fr. bruis, m. bar, barbora, ber, berreg, brúg, brúgatyu;
bah (wachsen, dick werden): hell. παχυσ, szanszkrit bahusz = magy. pohos, szl. bachor, bachrati, ném. Bauch;
bhas (reden): hell. ϕαξω, szl. beszeda, m. beszél, beszéd;
bhid (schneiden, brechen): lat. findo, fissus, m. fejt, feslik;
100. bhí (zittern, fürchten): lat. paveo, szl. bojim, fé-l, szanszkrit bhílusz, = magy. félős, megijedt.
bhud (verbergen, verhohlen): m. bujik, bujdoklik;
bhards (heizen, brennen): hell. πυροω, lat. ferveo, ném. bräuen, brennen, magy. par, parázs, pör, pörköl, pörzsöl, pörnye, pír, pirít;
bharv (zerbrechen): lat. foro, ném. bohren, m. fúr, fúró;
pasz (binden): szl. pasz (öv), m. pászma;
pad (gehen, treten): hell. πατεω, lat. spatior, m. pat, pata;
pat (fliegen), pataga, patat (Vogel): hell. πετομαι, m. mad, madár;
pi (trinken): hell. πινω, lat. bibo, szl. pijem, m. piti, pitizál, pityók
pids, picscs (schlagen, verwunden): lat. pungo, fr. piquer, szl. pichnem, m. bök, bökdös;
púj (stinken, faulen): lat. puteo, pedo, foeteo, m. büd, büz, piha! pőcz, pőcze;
110. prus (brennen): hell. πυροω, m. parázs, porgol, pörzsöl;
plu (fliessen): lat. pluo, fluo, ném. fliessen, m. foly, folyó;
phval (athmen): lat. flo, ném. blähen, szl. fúkám, m. fúj, fúl (dúlfúl);
ar, ár (gehen, erreichen): magy. ara (=? meny, férjhez menő), ér, elér;
ris (hauen, schneiden): lat. rodo, rado, ném. reissen, ritz, m. rés, riszál, reszel;
rad (brechen, spalten): lat. rodo, m. rág;
rud (erschallen): lat. rudo, rugio, m. átvetve: ordít, virdít;
ri (fliessen): hell. ρεω, lat. rivus, ném. rinnen, m. ér, ered, ir (ungventum);
riç, l. ris;
ráds (hervorleuchten, glänzen): m. ragy, ragya, ragyog, ragyiva;
120. ruds (brechen, schaden): lat. ruo, ruino, rumpo, m. rom, ront, rongál, rongy, roncs, rosz;
raph, riph (stören, brechen): lat. rapio, ném. rauben, m. rab, rabol, rif, rifol, rib, ribál, ribancz, rap, rapancz;
(auflösen, schmelzen): hell. λυω, lat. luo, szl. lejem, m. lé, leves, licslocs, ford. ol, olv, olvad;
lábh (schleudern): lat. libro, m. lób, lóbál, lob, lobog, lód, lódit, lobda, labda;
laip (laufen): m. láb, lép, lább, lábbad, ném. Lauf.
szu v. szú (werfen, schieszen, hervorstossen): honnan szúsz (Schwung), szúnasz, szúnusz (Sohn): hell. σευω, seiw, m. su, suh, suhan, suhít, sugár, suhancz;
szam v. szám (zusammenthun), szamasz (derselbe): hell. ομος, ομοιος, m. öszv;
dau, dvis (hauen, trennen): hell. δαιξω, m. has-ít, has-ad;
div (glänzen): m. dív-ik;
pat (schalten, herschen): lat. potior, possum; m. hat;
130. till (aufsteigen): hell. τελλω, telew, m. száll;
tul (anfheben, stützen): hell. ταλαω, tollo, m. tol;
çákh (durchdringen, erreichen), çáchá (Zweig): lat. cacumen, m. csák;
dsi (siegen): m. győz;
kri v. kar (machen, schaffen), kartar (schöpfer): lat. creo, creator, m. gyár-t;
csap (brechen, zerbrechen): hell.κοπτω, m. csap;
karv v. karp (brechen, verringern): lat. carpo, m. csorba;
khjá (reden, aussprechen): hell. κοαω, kajá-lt v. kiá-lt, kia-bál?
ubh v. umbh (aufhäufen, vereinigen): m. bő, buja;
aun v. ún (wegnehmen): hell. ανεω, inew, aneu, m. in-cs (régies), in-ség;
140. vaç v vacsh (wünschen): hell. ευχομκι, ευχη, m. vágy;
var, vars (begiessen), vár, vári (Wasser): hell. ορος, m. ár;
vail, vaill (bewegen, wenden): hell. ελαω, ειλεω, m. ill-an, vill-an, bill-eg, ball-ag;
bukk (schreien), bukkasz, bukká (Bock, Ziege): hell. βυξω, βαυξω, lat. buccino, magy. bőg, bak-og, vak-og;
bhár (brennen): hell. πυροω, lat. ferveo, m. pír, pir-ít, per-g-el, par-ázs;
blász (glänzen, brennen): hell. φλεγω, flogew, lat, fulgeo, m. világ;
ap (Wasser): lat. aqua, m. hab;
pab, pamb (gehen): m. bábó (= láb, gyermek nyelven);
agnisz (Feuer): lat. ignis, m. ég;
jam (halten): m. gyám, gyámol;
150. szmi (lächeln): m. mosoly, mosolyog, mosolyodik stb. stb.
Ime példákul azon 550 gyök közől, melyeket Eichhoff feljegyzett, több mint egy negyedrész rokonítható a magyarral.
Az elszámlált szanszkrit igéken kívül még több mások találtatnak a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadók, kötszók stb. között, melyek a magyarral mind alaphangra mind érteményre rokonok. Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt észszerüleg gyaníthatni, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak.


IX. Szakasz. A magyar szók öszhasonlítása az altáji, nevezetesen a finn családdal.

Hogy a dologról tisztább fogalmunk legyen, azon szókat, melyek e nyelvekben közösek, több categoriára osztjuk.
1) Melyek mint természet- vagy kedélyhangutánzók más családbeliekkel is egyeznek, mint
finn:   harakka, m. szarka, szl. sztraka,
    –    härkä,     – ökör, wog. okuz. ném. ochs,
    –    kukko,     – kakas, szl. kokot,
    –    rehotan,   – röhögök, szl. rihotat, lat. rideo,
    –    iha,          – ihog. lat. io! jubilum,
    –    riekun,     – rikítok, szl. krikám, fr, crier,
    –    sano,       – szó, lat. sonus,
    –    särvän,    – szörbölök, lat. sorbeo,
    –    varpalainen, m. veréb, szl. wrabecz stb.
Ezek és ilyenek nem faji sajátságok, hanem szélesebb nyelvnemű közös szók.
2) Melyeket mi is, amazok is más családtól kölcsönöztünk, mint: pispa, püspök, wiszkup, Bischof, episcopus; provasti, prépost, Probst, praepositus; messu, mise, Messe, omsa, missa; palavüna, pálinka, pálené wino (égett bor); pakana, pogány, paganus, pohan.
Ezek sem nyelvfajhatározók. Ellenben másmás közlekedési, szükségi stb. viszonyokra mutatnak, melyeket a) csak azok kölcsönöztek pl. a finnek a svédektől, oroszoktól, vagy a törökök az araboktól, perzsáktól; b) vagy csak mi kölcsönöztünk a velünk közelebb viszonyban levő népektől.
3) Melyek mind gyökre, mind származékaikra nézve egy ősibb köz eredetre mutatnak, mint
finn: ajan, magyar hajtok, szláv hányim,
– akkuna, m. akna, szl. okno,
– annan, m. adok, lat. do, szl. dám,
– aprakka, m. abrak, szl. obrok,
– arvo, m. ár, áru, ném. Waare,
– arvaan, m. érdemesítek, n, ehren,
– elo, m. élet, lat. alo, n. leben,
– emä, m. eme, ene, n. amme,
– havi, m. haj, n. haar,
– hiinan, m. hibázom, lat. hiatus, hio, hilum,
– heinä, m. széna, szl. szeno, n. Heu,
– huonet, m. hon, n. heim, Heimat,
– kaappan, m. kapok, lat. capio, accipio,
– kaari, m. karaj, szl. kraj, kroj, koroj,
– kampela, m. kampó, hell. καμπτος,
– kasa, m. gazdag, perzs. gaza (kincs),
– keri, m. kör, hell. γυροσ, lat. circus,
– kerjääen, m. kérek, lat. quaero,
– kielo, m. kila, szerb kila,
– kivi, m. kő, szl. kamen,
– kiiva, m. kiván, lat. cupio,
– koho, m. koh, szl. kujem (koholok),
– kota, m. kutyolló (házikó), szl. kútya, n. Hütte,
– kyynärä, m. könyök, hell. γονυ, n. Knie,
– käsi, m. kéz, hell. κειρ,
käyn, m. kelek, ném. gehen,
– lannun, m. lankadok, lat. langueo,
– lapio, m. lapát, szl. lopat, lat. pala,
– lennen, (röpülök) légy, szl. letyim (röpülök), n. fliegen,
– liemi, m. leves, szl. po-levka,
– me, mö, myö, m. mi, mü, szl. mi (nos),
– meden, mehi, m. méz, szl. med. mjed,
– menen, m. menek, lat. meo,
– muoto, m. mód, lat. modus,
– myrkky, m. méreg, lat. virus,
– määrci, m. mérték, hell. μετρον, szl. mericza,
– nain, naida, m. nő (femina), szerb neva, nevjeszta,
– neidytän, m. nedvesítek, ném. netzen,
– niemi, m. név, lat. nomen, ném. Nahme,
– niska, m. nyak, n. nacken, olasz nuca,
– olen, m. voltam, szl. bol, bil,
– pehu, m. pelyva, lat. palea, szl. pljewa,
– pikku, m. piczi, olasz piccolo,
– pyörä, m. pörgető, lat. verticillum,
– pahoan, m. pukkadok, szl. puknem,
– papu, m. bab, lat. faba, ném. Bohne,
– peso, m. mosás, ném. waschen,
– pukki, m. bak, n. Bock (caper),
– puoli, m. fél, szl. puol, pól,
– puu, m. fa, n. baum,
– poikas, m. fiu, hell. παις, lat. puer, n. Bube,
– püökki, m. bük, ném. Buch, szl. buk, lat. fag-us,
– rappaan, m. rablok, lat. rapio, ném. rauben,
– raukean, m. rogyok, lat. ruo, corruo,
– ruis, m. rozs, szl. rezs, n. Roggen,
– rukki, m. rokka, n. Rokken,
– ruostet, m. rozsda, n. Rost, lat. rubigo,
– saipio, m. szappan, lat. sapo, n. Seife,
– revin, m. repesztek, lat. rumpo, rupi, tót zdrapim,
– romu, m. rom, lat. ruina, n. Trümmer,
– sorran, m. szorítok, héber czur = szoros,
– sata, m. száz, orosz sot, sat, sotnia = század,
– syöksin, m. szököm, szl. szkocsim, szkákám,
– suo, m. tó, n. Teich, See,
– suolo, m. só, szl. szol, lat. sal,
– syön, m. eszem, ném. essen stb.
– säkki, m. zsák, lat. saccus, ném. Sack,
– sääri, m. szár (lábszár), lat. sura,
– sireppi, m. sarló, saraboló, szerb szrp, l. sarculum.
– tartun, m. tartok, szl. trwám, drzsim,
– tappi, m. csap, n. Zapfen,
– taska, m. táska, n. Tasche,
– teen, m. teszek, n. thun, That,
– tämä, tuo, (ez), szl. ten, tento,
– tälläinen, (olyan), lat. talis, szl. taki,
– tuska, m. tusa, n. Stoss, szl. tjeszkati,
– teysi, m. teli, szanszkrit talat, talitas,
– törky, m. töredék, lat. tritum (aliquid),
– uros, úr (vitéz), lat. herus, hell. ηρως, n. Herr,
– varas, m. or, orv, lat. fur,
– tie, m. út, szl. put, lat. iter, hell. οδος
– tupa, m. szoba, ném. Stube, szerb szoba,
– uuhi, m. juh, lat. ovis, szl. owecz,
– vaara, m. (hegy) orom, szl. hora, gora, werch,
– vajna, m. baj, szl. voj, boj, voják, vojno,
– valitsen, m. választok, n. wählen,
– weitsi, m, vésü, n. wetzen,
– vesi, m. víz, n. Wasser, szl. woda,
– vien, m. viszem, szl. veznem, lat. veho,
–- viriä, m. virgoncz, n. flink,
– valkia, m. világ, n. Welt,
– vilvan, m. villanok, n. blitzen, lat. fulguro,
– vuo, m. folyó, lat. fluvius, n. Fluss.
– yksi, m. egy, szl. jeden, héb. echad,
– kaarna, m. kéreg, l. cortex, corium, crusta,
– kaikki, m. kiki, lat. quisquis,
– ke ku, m. ki, lat. quis, szl. kdo,
– kippa, m. kupa, lat. cupa, capula,
– orpo, m. árva, lat. orbus, orphanus,
– suu, m. száj, török aghïsz, lat. os,
– muutan, m. (másítok), lat. muto,
– pyydän, m. fogok, n. fangen,
– uuto, m. öntés, lat. unda, undo,
– kylmä, m. hüves, n. kühl, kalt,
– kylmään, m. hűlök, n. kühlen,
– kyrjä, m. iromba, n. Zierde, zieren,
– paljo, m. sok (falka), hell. πολυσ, orosz polk,
– paska, m. fos, lat. forium (mint arbos, arbor),
– pelto, m. föld, n. Feld,
– pilvi, m. felhő, lat. velum (coeli) = nubes,
– poret, m. forró, lat. fervens,
– punon, m. fonok, n. spinnen,
– syys, m. ősz, szl. jeszen (autumnus),
– vyö, m. öv, lat. vieo, vimen, szl. venyecz.
4) Oly szók, melyek csak ezen családnak sajátjai, vagyis melyekhez más családokban legalább gyökre hasonlók nem léteznek. És itt a bökkenő! Mert lehet-e ezt akármely altáji gyökszóról bizonyosan állítani, mielőtt a többi családbeliekkel végtől végig öszhasonlíttattak volna? E kérdés alatt levő szókra a nyelvbúvár észszerűleg legfölebb azt mondhatja: „ezen szónak gyöke más családban tudtomra nem létezik”; ellenkező esetben vagy azt kellene velünk elhitetnie, hogy az illető körben mindentudó, vagy azt megmutatnia, hogy bizonyos gyöknek közös léte egy más családdal fogalmilag lehetetlen.
A hasonlító nyelvészkedés általán sok hiányban szenved, minélfogva gyakori botlásnak van kitéve, s ennek főoka, hogy a hasonlított nyelveket egész terjedelmökben nem ismerjük. Vegyük csak a magunkét. Ki merné állítani maga felől, hogy nyelvünknek minden régi és újabb, minden elavult, vagy csak a nép között és bizonyos tájakon divatozó szókat nem mondom emlékezetében, hanem legalább gyűjteményben birja? Innen van, hogy gyakran az elemzésben és családosításban fönnakadunk, mert a kérdésben forgó szónak rokonát sem a szótárokban, sem az irodalmi, sem a mindennapi köznyelvben nem találjuk, s az idegen nyelvekben keresvén azok szavaira csigázzuk, holott mása és rokonai talán ittott a legegyügyübb magyar ember ajkán forognak. Ha saját honi nyelvünkkel így vagyunk, melyet első dadogásunktól kezdve sok évig gyakorlánk: mit tartsunk oly nyelvbeli tudományunkról, melynek élő hangjait soha sem hallottuk, vagy melynek csinját az illető nyelvbuvárok még annyira sem fejtették ki, mint mi a miénket, vagy melyekről (a holtakról) csak hiányosan is csak azt tudhatjuk, ami írott emlékekben jutott el hozzánk, vagy (az élőket értve), amit rólok némely utazók futtában kapkodtak öszve, kivált ha az előttök ismeretlen idegen hangokat alig voltak képesek fölfogni, vagy ha fölfogták is, nem bírák kellő hangjegyek által kifejezni s leírni? Valóban még egy finn nyelvésznek is, ha elébb hangjainkat gyakori hallás által el nem tanulta, nehéz föladat azon magyar hangokat, melyeket a finn nyelv nélkülöz, úgy körülírni, hogy valódi kiejtésöket földieivel fölfogassa, nem említve a könnyebben eltanulható b, cz, cs, d, f, g, z, hanem kivált a gy, ly, ny, ty, zs, dz, ds hangokat.
Ebből azonban nem azt akarjuk kihozni, hogy a nyelvek ily hiányos ismerete mellett ne hasonlítsunk, sőt igenis tegyük azt itészettel, amennyire hiteles adataink vannak, sőt tehetjük (korlátolt időnk és erőnk tekintetéből) egyszerre csupán két nyelv között is, azon óvakodó föntartással, hogy a netalán föllelt vagy gyanított hasonlóság több más nyelvben is létezhetik. Ezen eljárást követé a tiszt. Akademia, midőn azelőtt mintegy húsz évvel az illető tagokat fölszólította, hogy a magyar nyelvet különkülön ki a hellennel, ki a latinnal, ki a némettel, szlávval, románnal stb. öszvehasonlítván, a közös szókat, képzőket és ragokat jegyezzék föl.
Véleményünk szerint mindeddig a synthesis vagyis adatgyűjtés nyomán, mint a helyes inductióra szükséges előzményen állunk, s csak ennek minél teljesebb öszveállítása után lehet biztosan a nyelvek mind belső, mind külső rendszerezéséhez fogni. Kevesebb botlás veszélyének teszi ki magát oly nyelvész, aki előbb hasonló (analog) adatokat gyűjt, azután következtet és rendszerez, mint aki előre bizonyos rendszert föltételez, s ahhoz alkalmazza, vagyis abból vonja ki hasonlításait, péld. midőn egy, különben szakavatott nyelvbúvár a török bir (unum) és magyar egy szókat azonosítja, addig csűrvén csavarván, csigázván őket, míg végre csakugyan kisüti, amit állított, tudnivaló azon alapnál fogva, mely szerint a török és magyar egy családhoz tartoznak. Mintha bizony a számnevekben is egészen és kizárólagosan egyeznének a különféle családú nyelvek. Ha az illető okoskodási mód áll, akkor a magyar tíz és török on, valamint a magyar van ven (hatvan, hetven) egymásnak módosulatai volnának, s a tíz mint altajimagyar nem hasonlanék a szanszkrit daçan, hell. δεκα, lat. decem, szl. djeszat, czig. disch, fr. dix-hez, mert ezek árjafélék, és a török bir nem volna hasonlítható a hell. πρω, πρωτοσ, lat. prae, primus, ném. für, fürst, vor, er, erst, a szl. prw, prwi-hez, mert hiszen ezek az árja családhoz tartoznak.
Hasonlóan a magyar hét-hez, a hell. επτα, lat. septem, szl. szjedem, ném. sieben nem volnának hasonlók, de a török sette és finn seitsemän-hez sem, holott egyik tojás alig hasonlóbb a másikhoz, mint a lat. septem és török sette, a szl. szjedem és finn seitsemän.
Vagy a magyar ezer és perzsa hazar sem hasonlíthatók? stb.
A finn nielen (glutio) magyarúl nyelek, s világos, hogy hasonlók; de a lingva finnül kieli, nem nieli; tehát a magyar nyelv is nem annyi mint nyelő (glutiens, glotta) s talán kelv-nek kellene lennie? Ezen okoskodást megfordítva, az árja családhoz tartozó lat. lingva, n. Zunge, szl. jezik s hellen γλωττα egymásnak csak idomúlatai, s nem külön gyökűek volnának; valamint a hell. χειζ és lat. manus is. Sőt hogy még közelebb rokonságra menünk által, a horvát kruha és szerb léb, ljéb (kenyér) egyek volnának, mert a horvátok és szerbek testvérek is szomszédok is, holott a horvát kruha inkább a lat. crustum (sütemény), a ljéb inkább a finn leipä, n. Laib, lat. libum-hoz hasonlítható.


X. Szakasz. A képzők és ragok öszhasonlítása.

A szóhasonlításnak egyik szótári tárgyát teszik a képzők és ragok, melyekről inductio útján szintén azt veszszük észre, hogy többen különféle családú nyelvekben egyeznek.
A képzett szók hasonlóságának különféle nemei vannak.
1) merő idomúlatok, midőn a) a kölcsön vett szó az illető nyelv hangrendszeréhez idomíttatik, pl. a lat. hodie, ném. heute; a magy kenőcs, a szerb kenyácsa; a német Stab, a m. istáp; a ném. Vortuch, a tót fertuschka; b) midőn a deréknyelvbeli szó tájejtésileg módosúl, pl. balta, pal. bóta, bauta; oldal pal. ódó; tüstént bodrogközi üstöllést; a német Bube, a hiencz puj, a finn poikas; n. Magdlein, Madl; c) midőn a testvérnyelvek az anyai szót módosítják pl. lat. pater, fr. père, ol. padre; lat spiritus, ol. spirito, spany. espiritu, fr. esprit.
2) Midőn csak a gyökök vagy törzsek egyeznek, és pedig a) vagy egészen pl. sar-ló, sar-aboló, lat. sar-culum, ném. scharr-en; magy. sar-jaz, ném. schär-fen; magy. kamp-ó, finn kamp-ela, hell. καμπ−τος; m. kup-ak, lat. cup-ula; m. kap-onya, lat. cap-ut; m. bul-a, lat. bul-ga; m. ferm-edek, lat. ferv-eo; vagy némi hangváltozattal pl. finn kyyn-ärä, m. köny-ök, hell. γον−υ, lat. gen-u, n. Kn-ie; finn neyd-itän, m. ned-vesítem, n. netz-en; finn wal-kia, m. vil-ág, n. Wel-t; finn kyl-mään, m. hűl-ök, ném. kühl en; hell. lat. ταγ−ω, teg-umen, m. tak-aró, tok-mány; lat. und-a, m. ond-ó; szanszkrit vart, lat. vort-o vert-igo, m. ford-ítok; szanszk. badh, lat. bat-ulus, (bac-ulus), m. pat-él, bot-oz, bot-lik; c) vagy átvetve, vagy öszvehúzva: m. foly-ó, lat. flu-men, ném. Flu-ss; m. gomb, n. Knopf; lat. curv-us, n. krumm, tót kriw-i (görbe; m. kár og, n. krä-hen; m. karcz-olok, n. kratz-en; m. par-ázsolok, n. bräu-en, brenn-en; m. ger-jesztek, lat. crem-o.
3) midőn csak a képzők vagy egyes alkatrészek hasonlók: m. sánt-ik-ál, lat. claudic-at; m. rántsz-ik-ál, lat. vell-ic-at, m. váj-ik-ál, lat. fod-ic-at; m. asszony-ka, tót zsen-ka, lat. mulier-cula, ném. Weib-chen; m. szel-es, n. wind-isch; l. cur-s-o, m. fut-os-ok, lat. quas-s-o (quat-is-o), m. verd-es-ek; τοδκξος nyil-tok (tegez).
4) midőn mind a gyökök, illetőleg törzsek, mind a képzők vagy alkatrészek egyeznek: dör-g-öl v. tör-g-öl, ter-g-it; mar-os-g-at, mor-s-ic-at; gurg-es = görg esz (gördülő); vir-os-us, mirigy-es, mérg-es; pug-io bök-ő, lengy. pik-a; mam-ka, mami-ka; görb-e gurb-a, fr. cour-be; tokmány, teg-men; foly-omány, flu-men; szeg-mény, seg-men; fur-omány, for-amen: ond-ó, und-a: ur-as, herr-isch; vala-ki, ali-quis, vola-kdo.
5) az igéknek idő- és módképzői, pl. a határtalan ném. en ford. ni: sitz-en ül-ni, lauf-en fut-ni; a parancsoló szláv és magy. nehám hagyok, nehaj hagyj, piszám írok, piszaj írj; igrám játszom, igraj játszj-ál; a múlt részesülő a latin-, a német-, szláv- és magyarban t, a hell. ϑ pl. dic-t-us, λεχ−ϑ−εις, gesag-t, mond-ott; scrip-t-us, γραφ−ϑ−εις, irt; verber-at-us, τνφ−ϑ−εις, bi-t-i, ver-t stb.
6) a személyes igeragok, melyek alapját mind az altáji mind az árja nyelvekben a személynévmások módosulatai teszik, s némelyek nagyon hasonlók egymáshoz:
    finn                            és szláv:
    revin (tépek) vidim (látok)
    revit vidisch
    repii vidí
    revimme vidíme
    revitte vidíte
    finn és latin:
    muutan (másítok) muto
    muutat mutas
    muuta mutat
    muutamme mutamus
    muutatte mutatis
    muuttavat mutant.
Így egyeznek a latin-magyar:
sonas szólasz, sonatis szólatok (tik);
a magyar-hellen:
τπτεισ ütsz, τνπτετε üttök;
a magyar-szláv:
veszem    veszesz       veszi     veszitek,
veznem    veznesch    vezne    veznete,
maga az első személy is a legtöbb árja nyelvek igeragozásában teljesen összeüt a magyarral, pl. hellen διδω−μι, szanszkrit dadá-mi, magyar ad-om; miknek s többeknek részletesb öszveállítását az „Igeragozás” czikke alatt tárgyaljuk, s mind ezekre mind a többi ragokra nézve a tudnivágyókat alábbi értekezésünkre utasítjuk. A különféle családú gyökök, képzők és ragok öszvehasonlitását czélszerűnek és tanulságosnak tartottuk két fő okból: a) hogy bizonyos előitéleti elfogúltságot, mint hibás itéletre vagy felfogásra vezető okot elhárítsunk, mely szerint némelyek, nem tudni miféle nemzeti igényből valamely idegen nyelvvel, közös szavainkról általán azt vitatják, hogy azokat mi magyarok, mind másoktól kölcsönöztük. Így tett különösen néhai Dankovszky a magyar és szláv közös szókkal a nélkül, hogy tekintetbe vette volna a szóelemzést, vagy a felsőbb nyelvhasonlítási elveket, a szócsaládosítást stb., pl. lapát a tót lopat-ból volna átvéve, holott a lapát gyöke lap, egy származékokban dús termékenységű családnak gyöke, mint: lap, lapos, lapít, lapúl, lapu, lapadék, lapácz, lapály, lapályos, lapány, lapányos, lapoczka, lapincs, laponya, laposka, lapoz, lappad, lappan, lappang, lappancs, lappant, laboda, midőn a szlávok a lopaton, lopuchon (lapu) és ezek közvetlen származékaikon kivül aligha bírnak gyökre és érteményre nézve több hasonló szót; c) figyelmeztetésül a nyelvhasonlítóknak, hogy midőn úgynevezett rokonnyelvek szavait hasonlítgatják, s bennök olyanokat találnak, ne mutassák azokat általán úgy be, mint fajbélyegző hasonlatokat, hanem tekintsenek más családokban is körül, s reájönnek, hogy ezek közől sok, közös eredetű.
Különösen édes magyar nyelvünket illetőleg, a mi hivatásunk és feladatunk azt minden oldalú hasonlítások által a külföld nyelvészeivel megismertetni. Ezt tenni a dolog természezénél fogva mi vagyunk legképesebbek is, s ha ők hasonlításaikban észszerűleg akarnak eljárni, nyelvünk egyéniségét, bellényegét kell elébb alaposan megtanulniok, hogy azt másokkal helyesen hasonlíthassák. Ezt tevén, rendszeröket nem fogják egyoldalúlag alkotni, s úgy tekinteni a magyar nyelvet, mint amely testestül lelkestűl bizonyos családba tartozik, mintha a kölcsönvett szókon kivül akár a gyökök eredetére, rendszerére, akár a képzőkre és ragokra, szóval nyelvtani alakokra és idomításokra nézve a többi családoktól egészen különböznék. A felsőbb (általánosb) nyelvhasonlításban legalább azt ki kell mutatni, mely dolgokban működnek a különféle nyelvek észjárásai egészen hasonlóan, melyekben egymáshoz közelítőleg, melyekben sajátnemüen, egyénileg.
Nem magunkban állunk nézetünkkel e téren, akár a kül-, akár a belföldi, nyelvészeket tekintsük. Külföldön egyebeket mellőzve a legkitünőbb nyelvészek egyike Pott Ágoston Frigyes hasonlitó roppant nyelvvisgálatait több nyelvtörzsre kiterjeszti. A nagyhirű Ewald Henrik egy újabb értekezésében: Abhandlung über den Zusammenhang des Nordischen (Türkischen), Mittelländisen[2], Semitischen und Koptischen Sprachstammes, (Göttingen, 1862) épen ezen említett törzseket rokonítja s rokonságukat egy közös ősibb nyelvben alapultnak hiszi.
Különösebben a 39. lapon az északi (altaji) és középföldi (árja) nyelvekről ezt mondja. „Die Sprachwissenschaft.... muss lehren, dass es keine zwei grosse Sprachstämme gibt, welche, sobald man auf das wesentliche sieht, troz aller scheinbaren oder wirklichen Verschiedenheit so nahe mit einander verwandt, und so sicher aus einem letzten Grunde entsprungen sind[3], wie diese beiden; und sie beweist nicht minder, dass unter allen mittelländischen Sprachen wiederum keine dem nordischen Sprachstamme so nahe geblieben ist, als gerade das Sanskrit mit dem ihm ursprünglich so eng verbundenen Altpersischen Mundarten.” Sőt egyenesen kimondja az északi (altaji, különösen török) nyelvtörzsről, „hogy semmi más nyelvtörzs nem hasonlítható vele és biztos ismerete, a minden emberi nyelvekére igen tanulságos lehet” (dass kein anderer Sprachstamm sich mit ihm vergleichen lässt, und seine sichere Erkenntnisz fűr die aller menschlichen Sprachen sehr lehrreich werden kann). De azt is kimondja, „hogy mielőtt az öszves nyelvtudomány utolsó és általán legfontosabb feladatait szerencsésen megoldani remélhetnők, minden egyes nyelvet a leggondosabban és biztosabban kell megérteni, amit egész maig még mind azon nyelveknél is, melyeket több idő óta (seit längerer Zeit) közelebbről ismerheténk és visgálhatánk, távolról sem értünk el.” Nálunk is mind régibb mind újabb időben jeles férfiak észlelték az öszvefüggést a különböző nyelvtörzsekben, és ezért hasonlításaikban több nyelvcsaládra kiterjeszkedének, például Beregszászi Pál, kit Révay is nagy dicsérettel említ, a sémi nyelvekre, továbbá a perzsára, zendre stb. maga Révay is mind a sémi, mind az altaji családokra. Újabb időben pedig több jeleseink ú. m. Nagy János a sémi nyelvekkel, Mátyás Flórián az árja nyelvekkel, Repiczky János, és Ballagi Móricz mind az árja, mind a sémi mind az altaji nyelvekkel egybehasonlításokban nagy sikerrel működtek és működnek. Senki nálunknál jobban nem méltányolja Hunfalvy Pál, Fábián István, Riedl Szende, Budenz és Vámbéry társaink buzgalmát és általában helyes irányú munkálkodásauikat, midőn a szűkebb finn és török nyelvcsaládra fordítják kiváló figyelmöket, sőt azt hiszszük, hogy a munkafelosztás elvei szerént is sokkal dúsabb eredményt várhatunk, ha mennél inkább lehet, egyes nyelvtudományi kört választunk kimerítőbb tanulmányozásaink tárgyáúl; bár többen volnának közöttünk, kik magában a magyar nyelv birodalmában is egyes szakokat pl. a régi iratokban feltaláltató nyelvet, a különböző tájszokásokat stb. tekintenék és tennék éltök feladatául! Csak azt nem óhajtanók, ha valaki saját buvárlatait tartaná és hirdetné egyedűl czélra vezetőknek, és más nemű, más terjedelmű törekvésekben ellenséges irányt gyanítana és nézne: Egyes egyedűl öszves munkálkodásainkat fogja teljes siker koronázni.
Az előadottak szerént szótárirói eljárásunk az utasitások alapján vázlatba foglalva, három fő pontra terjed ki: a) értelmezésre, b) elemzésre, c) hasonlításra. Az első pont teszi a dolognak népszerű oldalát, s úgy szólva nyelvünk belügyéhez tartozik, melyben külső beavatkozásnak sem helye sem szüksége, mert mily érteményekben használt vagy használ valamely nyelv akár sajátnemű, akár közös eredetű szókat, azt egyenesen és kizárólag a belső nyelvszokás, illetőleg az ó és tájbeszéd határozza meg, sőt a kölcsönzött szóknak is csak azon érteményei vehetők tekintetbe, melyeket a nyelvszokásnak tetszett rájok alkalmazni, pl. a német Stab-ból kölcsönzött és idomított istáp-nak nem vette át a magyar mind azon érteményeit, melyekben a Stab-ot a német nyelvszokás használja, milyenek Maszstab, Bettlerstab, Generalstab, Stabgericht stb. Ezt figyelembe kell venni még a legrokonabb nyelvek hasonlításában is, pl. a franczia több latin szónak oly értelmeket is adott, melyeknek az ősi latinban semmi nyoma, s az olasz, spanyol, gyakran ugyanazon törzs-latin szóhoz más-más fogalmakat kötött. Ilyenek kimutatása és értelmezése szintén az illető nyelvek egyéni belügyéhez tartozik, mely közvetlen hasonlítást kizár. A szóelemzésnek is két oldala van: egyik a belhasonlításon alapszik, melynek eszközlője a családosítás, másiknak segédforrása a külhasonlítás, mennyiben ez által részint a homályosbakat per analogiam felvilágosítjuk, részint a kölcsönzötteket kimutatjuk.
Ha e módszerű munkálatokban csak némely irányvonalakat is képesek valánk kitűzni, melyek helyes útra mutatnak, vagy óvakodókká tenni a hasonlító nyelvészeket némely csábútra vezethető tekervényektől: minden lehető hiányaink és botlásaink mellett azon szerény remény kecsegtet bennünket, hogy ami jót netalán felhoztunk, az illetők méltányolni és követni, amit pedig az egészben elmulasztottunk, pótolni, vagy amiben ily nagy terjedelmű munka folytán botlottunk, azt részletekben időről időre helyreigazítani fogják.
S ha a többé kevésbé rokon nyelvek, csak annyira is lesznek megfejtve, mint mi e szótárban a magyart megfejteni iparkodánk, a hasonlító nyelvészet és általános nyelvtudomány – meg vagyunk győződve – annál biztosabban fog kitűzött czélja felé haladhatni.



Jegyzetek.

[1] Gyök tulajdonképen a szónak azon egytagú elemi része volna, melynek nincs többé önállósága, köz használatu értelme, milyen pl. dar darab, darabol stb. szókban. Azonban részint mivel az ily szónak ismét lehet társa, mely önálló szó pl. dar-nak tör, részint mivel gyakran számos egytagu szók vagy szórészek egymással ismét megegyeznek valamely közös elemben pl. roz (rozzan gyöke), roh (rohad gyöke), rom, (mely ma ugyan önálló szó, de régebben szinte csak elemezett szórész vala), rogy-(ik), rosz (önálló) stb. beszédrészeknek közös eleme: ro, mely mint látjuk, már részint sajátlagos (nem önálló) gyökökből, részint pedig önálló szókból vonatott el, csak gyökelemnek nevezhető. Innen a ,gyök’ nevezet alatt a magyar nyelvtudományban ennek két faját értjük, mely is: önálló (vagy élő) gyök; és elvont (régiesen holt) gyök. Amaz másképen gyökszó, pl. az, ez, él, hal, rosz, tör stb. emez csak egyszerűen gyök pl. am em (amaz, emez szókban), hal (,halad, halaszt’ szókban), roz, dar stb. S ha a két rendbeliek némelyikének találjuk még egy közös elemét, melyet a magyar nyelvérzés még mindig ért vagy érteni látszik, pl. föntebb ro, ennek gyökelem, némelyek szerént csira (szócsira) a neve. Továbbá azon szó vagy szórész, mely már mint gyök módosulaton ment által és szinte mind önálló szó mind csak elvont szórész lehet, pl. romol (önálló) és roml (mint romlik alapja), továbbá romlad (mint romladék alapja), rombol (önálló, honnan rombolok, rombolás, romboló stb.), törzs-nek vagy különösen ragozásnál tőszó-nak neveztetik. Révaynál még mind a törzs, mind a gyök radix
[2] mely alatt az indo-európai vagy árja nyelvtörzset érti; az északi alatt is az egész altaji törzset kivánja értetni, hanem közelebbi például a törököt veszi.
[3] nézetét egy közös ősi nyelvről többször kijelenti; az imént említett nyelvtörzseket nem leszármazási, hanem testvéri rokonságban levőknek jellemezvén.