, fn. tt. vánkos t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Általán valamely szövetből, vagy bőrből, különféle alakban, és nagyságban öszvevarrott öblös mű, melynek ürét holmivel, pl. tollal, pöhölylyel, szőrrel, csöpüvel stb. megtöltik, s bizonyos támaszul, talapul stb. használják; máskép: párna. Fej alá való vánkos, ez néhutt máskép: fejal, v. fejaly v. alj. másutt: féval v. ~alj. Nyitra völgyében: fejel. Ablakvánkos; pamlagvánkos; oltárvánkos; óravánkos; kocsivánkos; varróvánkos; térdeplővánkos, székvánkos. Selyem vánkos, bőr vánkos, vászon vánkos. Vánkosra hajtani a fejét. Vánkoson ülni. Vánkosra dőlni, könyökölni. 2) Átv. vánkoshoz némileg hasonló alap vagy támasz fából, kőből stb. melyre valamit fektetnek p. az épitésben azon tönkök a ház tetőzetén, melyekre a gerendákat fektetik; a szekérben a rakoncza talapja stb. A növénytanban a vaczok feldudorodott teteje, melyen aztán a virágrészek fejlenek ki (torus).
Élnek e szóval a szlávok is különösen Miklosich szerént vanjku, vánku alakban, de ő maga is a szlávban idegen szónak tartja. Jancsovicsnál szlávul másképen: poduska, v. podhlavňicza, az az, fejal. Mi magyar elemzését illeti, mennyiben a vánkos tulajd. ért. véve valami kitömöttet, puffadtat jelent, rokonok hozzá törzsben: pánkó és fánk, mint puffadt és töltelékes sütemények, s távolabbról azon ajakgyökhangú szók, melyekben a fuvás és puffadtság alapfogalma rejlik, mint: poh, pofa, pöffed, puffad, fú stb.