, (vill-ám v. vil-l-ám) fn. tt. villám-ot, harm. szr. ~a. 1) Széles ért. a szemeket hirtelen megütő, s legott eltünő fény, ragyogás, világsugár. A nap felé forgatott fényes kard, tűkör villámot vet.
2) Szükebb ért. czikázva ragyogó tűzszikra s látszólag tűzfolyam, mely égi háborúkor egyik felhőből kisebb távolságban dörgést hallatva a másikba vagy a földre lövel; máskép, népiesen szólva: Isten nyila, Isten haragja, s mennyiben leüt, és roncsol, zúz, sujt, mennykő a neve. Tüzes villám. Leütött, lecsapott a villám. Villám csapja meg! Ezer villám, és mennykő! Sebesen jár mint a villám. Villám vissza nem tér. (Km.). Messze villámnak késő menydörgése. Képes kifejezéssel a sebességnek legnagyobb fokát jelenti. Adják e nevet lovaknak is. Tüzes! Villám! hi!
E szónak alapértelméből világos, hogy gyöke azon vil, melyből világ, világos származtak, s menynyiben nagyobb hatást fejez ki, kettőztetve vill, valamint a villan, villog származékokban is. V. ö. VILÁG, (1); és VILLOG. Képeztetésre hasonlók hozzá: csillám, hullám. Egyébiránt képzője ám egyezik azon rövid am képzővel, mely a sikamlik, nyilamlik, iramlik, csuszamlik, futamlik, háramlik stb. igékben fordúl elé.