, fn. tt. viasz-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Kövér, olajos, lépes tömeg, melyet a méhek a virágokról gyüjtenek, s melyből sejtjeiket készítik; továbbá ugyanezen testtömeg tűzben felolvasztva és megtisztított állapotban véve. Sárga, fehér viasz. Viaszt olvasztani, tisztítani. Viaszból gyertyát készíteni. Viaszszal beönteni, bevonni valamit. Némely összetételekben mint anyagszer, jelent viaszból valót, pl. viaszgyertya, viasztekercs, viaszvászon stb. Továbbá jelent hasonló anyagot, melyet némely növények pl. a viaszbura gyümölcséből készítenek, vagy más olvatag testet, melynek főalkatrésze viaszféléből áll. Spanyolviasz, pecsétviasz. Tréfás népnyelven: búzaviasz = emberganaj. Népiesen gyakran k utóhang járul hozzá: viaszk. A Debreczeni Legendáskönyvben; vihiusz (44. 1.) és viusz (174. 1.).
Németül: Vachs, a régí felső németben: vuahs, a közép felső németben: wahs, angolszászul: väx, veax, weax, waexe, wex, wexe (Kaltschmidt), a szláv nyelvekben oroszul: vaszka, uoszke, lengyelül, csehül: woszk, lithvánul: waszkasz stb. Kaltschmidt ezeket a szanszkrit payas (olvasd: pajasz) szóval rokonitja, mely am. folyékony (flüssig). Miklosich szerént régi szlávul: voske, új szlávul: vojsk, szerbül: vosak.