, (vet-em-ěd-ik) k. m. veteměd-tem, ~tél, ~ětt. 1) Mondjuk szilárd, rugalmas testekről, nevezetesen fából készült mívekről, midőn lapjaik meggörbülnek, kidudorodnak, s egyenes irányaiktól elhajlanak p. a nyers deszkából csinált ajtó, padlózat, a könyvnek kemény táblája stb. 2) Cselekvésében valamely rendkivüli, s jobbára helytelen útra, módra tér, és mintegy vaktában oda veti magát. Furcsa gondolatra vetemedett. Szorultságában mire nem vetemedik az ember? Végre oda vetemedett, hogy saját véreit, barátait elárulta. Különösen, elvetemedni am. gyalázatos életre adni, erkölcsileg elvetni, lealázni magát, elfajzani, elkorcsosúlni.
Törzse a vet gyökből származott vetem, mint az él, fél, foly, fut, húz stb. igékből alakult élem, félem, folyam, futam, huzam, s ezekből származnak: élemědik, félemědik, folyamodik, futamodik, huzamodik; így lön vet igéből: vetem, vetemědik.