, (vesz-t-ig?) ih. tt. veszteg-ět. Nyugalmas, tétlen, mozdulatlan, hallgatag, csendes állapotban, mintha veszve, halva volna. Veszteg ülni, maradni, hallgatni. Veszteg álló víznek, hallgató embernek nem kell hinni. (Km.). A székelyeknél végül hosszú kiejtéssel vesztég. Ülj vesztég. (Kríza J.) Ez mutatja, hogy itt ig (mely régiesen, sőt ,mindég szóban ma is: ég) határvető rag látszik fenforogni. Némely régiek szerint ige is pl. Molnár Albertnél, Szabó Dávidnál a parancsoló módban vesztegj csak sile modo, tace tantum, azaz, hallgass, légy csendesen. Továbbá a Bécsi codexben az óhajtó mód mult idejében. "Ha urrok (orvok) bementenek volna te hozjád és tolvajok éjjel, midenem vesztegtel volna-é (quomodo conticuisses? Abdyas próféta). Molnár A. a mondott igeformán kivül mind melléknévnek mind igehatározónak veszi, így szólván "(adject[ivum] et adv[erbium] quietus, pacate.
Alaphangokban és fogalomban egyezik a szanszkrit szthá gyökkel, mely Bopp F. szerént am. stare; motu vacare; perdurare; manere, morari stb. Ebből származnak az árja eredetü nyelvekben a latín sto, sisto, német ste-hen, stell-en, görög ιστημι (stellen; Halt machen, aufhören lassen), persa isztáden (stehen, stehen bleiben) stb. stb.