fn. tt. vendég-et, harm. szr. ~e. 1) Legszélesb ért. minden idegen, külföldi, ki valahol ideiglen, átmenőben, mint utas tartózkodik; különösen, kit akár barátságból ingyen, akár bizonyos dijért valaki szállásra fogad, s némely szükségesekkel ellát. Vendégeket várni, fogadni, beszállásolni, jól tartani. Ez a fogadó, szálloda teli van vendégekkel. A fürdőbe sok vendég érkezett. »Vendég valék és befogadátok engemet.« (Müncheni cod. ) Máté. XXV.). 2) Oly személy, ki akár pénzére, akár ingyen, barátságból másnál eszik, lakomázik. Hivatalos, hivatlan vendégek. Hivatlan vendégnek ajtó mögött a helye. (Km.). Alkalmatlan vendég az éhség, vagy a vénség. (Km.). Harmadnapi vendégnek czoki a neve. (Km.). Régen várt vendég legkedvesebb. (Km.). Kora vendég hamar megy, v. reggeli vendég nem hál meg. (Km.). Hideg konyha, üres tál, sok vendéget nem talál. (Km.). Kocsmai, házi vendég. Déli, estveli vendégek. 3) Aki bizonyos gyülekezetekben nem mint annak tagja, hanem mint idegen látogató jelen meg. A tanodai eléadáson sok vendég jelent meg. 4) Átv. jelent valami mellékeset, a dolog lényegéhez nem tartozót, valamely járulékot, vagy helyettest. Vendégfal, vendégfog, vendéghaj, vendégoldal, melyeket l. saját rovataik alatt.
E szónak gyöke ven a jön ige módosulatának látszik: mintha volna jöndeg v. jöendék, azaz jövendék, mint, növendék, nevendék. A tompa v. gömbölyü önhangzók után a v némely szójárásban kimarad, pl: köecs = kövecs, üeg = üveg, lüök = lövök, gyüök = gyövök, jövök, toa = tova, luak = lovak. (Vass J. Dunántúli Nyelvjárás. Magy. Nyelvészet. 1860.). A szók végén pedig, valamint másutt is, a k és g szervrokonságuknál fogva többször fölcseréltetnek, mint hézak hézag, vöcsök vöcsög stb. Szerkezete tehát olyan, mint a szintén igékből származott un-d-ok,szán-d-ok v. szán-d-ék, ér-d-ek, nyom-d-ok stb. szóké. Gyökre nézve egyezik vele a latin venio, melyből az ad-vena származott.