, (vég-et-e-re) v. vég-t-e-re) ih. Utójára, midőn valami bevégződik; máskép: végre, végezetül. Valamint a véghetetlen, úgy ezen szó is gyanittatja, hogy a vég hajdan ige is lehetett, melyből et képzővel alakult véget főnév, mint vág vágat lát, látat, űt ütet, stb. harmadik személyraggal, végetev végte, innen végtére mint láttára történt, kértére kapott valamit, jöttére megijedtek. Egyébiránt a t lehet határozói képző is, mint szél-t-ére, szél-t-ül szókban is. V. ö. SZÉLTÉBEN.