, (vég-nap) ösz. fn. 1) Végső nap valamely ember életében, halál napja. 2) A keresztény hittan szerint azon végzetes nap, melyen e világ elmúlik, s a föltámadt emberek fölött végitéletet mond az Istenség, melynél fogva a jókat örök boldogságra, a gonoszokat örök kárhozatra itéli; máskép: itélet napja, utósó itélet.
Mindkét jelentésben eléjön az I. Lajos korabeli azon hivatalos eskümintában, melyet Mossóczi Zakariás I. Lajosnak 1351-iki decretuma (végzeménye) végén első közölt a Corpus jurisnak (Törvénytárnak) 1584-ik évi kiadásában, s mely aztán több következő kiadásban is benfoglaltatik. Ebben az 1-ső jelentésre vonatkozva ezek állanak: "Szűz Mária melletted te vég napodon szent fiának előtte úgy támadjon. Továbbá: »Isten teste te vég napodon méltán neked úgy méltóztatassék« (így). A 2-ik jelentésre vonatkozólag; "Isten szénjét (színjét azaz színét) te vég napodon úgy láthassad. Hogy itt a 2-ik jelentést kell értenünk, teljes bizonyságul szolgál Hunyadi János kormányzói esküje (1446-ik évről, mely ugyan eredeti példányban szintén nincsen meg, de valamennyi meglevő másolatban, és a Törvénytár különböző kiadásaiban is (latinul) az illető szavak egybehangzólag fordulnak elé) ezen kifejezésben: "Itélet napján (in die judicii) Istennek ő szent szinét úgy láthasd. (l. Régi Magyar Nyelvemlékek II. kötet 355. 1.).