, fn. tt. tuskó-t, tb. ~k. A faderéknak vagy vastag ágnak zömök, buczkós, tömött darabja, akár úgy vétessék, mint a fának azon része, mely annak levágása után a föld fölött megmarad; akár pedig, ha ez maga is ki van vágva, milyen pl. azon koloncz, melyet a kút gém végére kötnek. Tuskót tenni a tüzre, hogy sokáig égjen. Hamvazószerdán tuskót huzatni a leányokkal. Tuskó is szép, ha szépen felruházzák. (Km.). Átv. ért. faragatlan tuskó, am. müveletlen, idomtalan, nyers, durva erkölcsü ember. Némely tájakon pl. Balaton mellékén: tusak; mint tüske Baranyában: tüsök, csutkó, néhutt máskép: csutak stb. Eléfordúl a tájbeszédben tucskó és dücskő alakban is. Ez utóbbi Bodrogközben.
Gyöke tus nem egyéb, mint a dudorodást jelentő ducz változata, mintha volna duczkó. Képeztetésre hasonlók hozzá a szintén zömökös, csomós testekre, illetőleg fadarabokra vonatkozó buczkó, bunkó, furkó, bötkő.