, (tüd-ő) fn. tt. tüdő-t, tb. ~k, harm. szr. ~je, v. tüdeje. Az emberi, s több nemü állati testnek egyik nemesebb belrésze, mely egy kül hártyával szorosan összekötött rostosforma, sejtszövetes rongyocskákból áll, a mellüregben fekszik, s a lélekzés szerve. Levegővel teli szivni, fölfujni a tüdőt. Majd kifúvom a tüdőmet, igen erősen dolgoztam vagy szaladtam. Jó tüdeje van, azaz, hosszu lélekzetet tud huzni, egy lélekzettel sokáig beszélni, énekelni, erősen kiáltani, hangszereket fujni. Félre tüdő a májtul (km.) azaz jobb a máj mint a tüdő, nem kell tüdő, mikor májat ehetem. Mint egy tüdő úgy él. (Km.). Tüdeje romlik, sorvad, gyuladásban van. "Kicsin vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból kidagadok én. (Népd.) Legvalószinübbnek látszik, hogy valamint a hellen πυευμων v. πλευμων és a latin pulmo, e testrésznek azon tulajdonságát vette alapul, melynél fogva a levegőt magába sziva fölfuvódik, földudorodik: hasonlóan a tüdő elnevezésében is, melynek Lugossy József szerint is mély hangon duda felel meg, ez alapfogalom rejlik, miszerint gyöke tüd egyezik az arcznak dudoru vagy fölfujható részét jelentő régies tügy, valamint a fölfuvódásra vonatkozó duda és dudoru szókon kivül ezen szóknak is dödölle, dundi, döme, dömhe stb. gyökeikkel (illetőleg gyökelemeikkel): dud, död, dun, döm. Budenz J. szerént finn nyelven täty, tävy am. tüdő, lapp nyelven: tabd, tabde am. lép, cseremisz nyelven odo (hegyi cseremisz: oda) am. tüdő, votjákul tï, zürjänül: ti stb. A mennyiben tügy szóval is rokonítható l. a rokonságokat TÜGY alatt.