, (tud-om-ás) fn. tt. tudomás-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Az észlelő tehetségnek azon állapota, midőn valami felől tudata van, midőn valami tudtára esett, vagy tudtával történt. A tudásnak ezen neme különösen a történelem tárgyaira, vagy előttünk történt bizonyos eseményekre vonatkozik. Nincsen tudomásomra, mi történt köztök, azaz nem tudom. Tudomásomra csak egyszer volt részeg, mennyire én tudom. Különösen, tudomásul venni valamit, am. egyszerüen, minden észrevétel nélkül valamely hirt, eseményt meghallani, s emlékezetül följegyezni; a hivatalos jegyzőkönyvekben divatos kifejezés.
E szónak képeztetése sajátságos, mely tekintetben hasonlók hozzá: látomás, hallomás, vallomás, áldomás, állomás, halomás, kéremés (Pázmánnál) és talán még egy kettő. Első gondolatra úgylátszik, mintha különös kivételképen a jelenidő határozott első személyéből képeztettek volna, s épen oly különösségre mutatnának, mint midőn az eszem, iszom, fogdmeg, éljen ragozott igéket ismét ragozzuk, p. szereti az eszemiszomot; jönnek a fogdmegek; sokszor éljeneztek neki. Azonban Kassai a fennemlített elemzésre azon helyes észrevételt teszi, hogy a hal igének nincs határozott alakja: halom; de azon véleménye, hogy ezen nevekben az m csak közbevetett hang volna, nem látszik elfogadhatónak. Annyi igaz, hogy az m néha talán csak közbevetett betü, mint e példák mutatják: véres vérmes; gyerek gyermek; kajács kajmács; czibál czimbál; giber gimber; csipeszkedik, csimpeszkedik; káva kámva; czobók czombók, szuszog szuszmog, tutyog tutymog stb.; de az omás (emés) vagy más (més) úgy látszik, hogy vagy az om, em vagy a ma, me és ás és képzőkből van összetéve.