, ách. m. túr-t. 1) Szoros ért. mondjuk némely állatokról, melyek a földet orraikkal fölszurkálják, föltorlasztják. A disznók fölturják a gyöpöt, ugart, kiturják a gyökereket. A vakond zsombékokat túr. A földi giliszták is turják az iszapos földet. A szarbogár ganéjt túr. Fene túrja ki (átkozódás). 2) Szélesb ért. valamely hegyes eszközzel a földet bolygatja, vagy más porhanyú, lágy stb. testet fölkever. Bottal fölturni a homokot, ekével a gyöpöt. Kanállal villával túrni, fölturni az ételt. A csontszedők czövekkel túrják a szemétdombot. Származékai: turkál, turz stb.
Alapfogalmánál fogva rokonérteményü s eredetü azon szókkal, melyek szu gyökből származván valami hegyesre, illetőleg bökőre vonatkoznak, u. m. szú, szúr, szucza, szulák, szúnyog. V. ö. SZÚR. Miszerént túr nem egyéb volna, mint keményebb hangon kiejtve szúr. Rokon bizonyos érteményben gyúr szóval is. l. TÚRÓ alatt. A finnben Budenz J. szerént tuhraa- am. turkálni (fodio in sorde ut sus), sárban vagy hamuban henteregni, fertőzni.