, fn. tt. tölcsér-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. Rendesen, kerek öblü, fölül tágas, alúl cső gyanánt öszveszoruló edényféle eszköz, melyet más edény szájába dugnak, hogy nyilásán bizonyos hig, vagy más apró részekből álló testet bele töltsenek. Pléhtölcsér, üvegtölcsér, fatölcsér. Szélesb ért. akármiféle alakú, de hasonló czélra szolgáló töltögető eszköz. Átv. a tüzokádó hegyek szája. (Crater.)
E szónak törzse: tölt, mint a hasonló hajcsár szóé: hajt. Valószinű, hogy mindkettő közvetlenül a szokásban nem levő gyakorlatos töltös, hajtos törzsekből fejlődött ki; töltösér, hajtosár azaz, töltöső, hajtosó, mint buv-ár = buv-ó, füzér = füző, azután öszvehúzva lett töltsér, hajtsár; miért némelyek ez utóbbi alakokban irják. Hasonlóan fejlődhettek ki hágos, lépes (= hágdos, lépdes) törzsigékből a hágosó hágcsó, és lépeső lépcső. Az is lehető, hogy töltér-, hajtár-ból a t-nek jobb hangzás kedveért egyszerüen rokon cs-vé változtával lett tölcsér, hajcsár.