, fn. tt. tölgy-et, harm. szr. ~e. Fanem az egylakiak seregéből és sokhimesek rendéből, melynek himvirágai barkákban, anyavirágai bimbókban vannak. Himvírágának csészéje öt kis fogú, bokrétája nincs; himszála 510. Anyavirágának csészéje egytagú, ép száju, érdes; bokrétája nincs; makkja bőrhéju, tövén a megmaradt csészekopáncs. Nevezetesb fajai: kocsántalan tölgy, vagy az Erdészeti Műszótárban csupkátlan tölgy (quercus robur); gyümölcse hosszudad, kocsántalan, levelei hosszukásak, nyelesek, kikanyargatott élük; fájának husa szivos rostu, s különféle építkezési eszközökre alkalmas; ez köznyelven a szokott értelemben vett tölgyfa; ettől különbözik, amely növénytani néven: csertölgy (quercus austriaca, v. az Erdészeti Müszótárban: quercus cerris), makkkopáncsa tüskés, félgömbölyü levelei hosszudadok, vállban karcsuk, alúl szőröskék, épélük; fájának parázsa aczélosabb mint a tölgyfáé; ez köz néven: cserfa. Némely vidékeken a magyalfát (ilex) szintén a tölgyfák neméhez sorozzák, mely az Erdészeti Műszótárban: szőrösödő tölgy (quercus pubescens). Ugyanitt s részben Diószegi-Fazekasnál eléjönnek még csupkás tölgy (quercus pedunculata); dugasz tölgy (quercus suber); keleti tölgy (qu. aegilops, Knopereiche).
Mennyiben a tölgyfák neme különösen szilárd, szívos, kemény, tömör állományu: valószinűnek látszik, hogy gyöke töl, alapfogalomban a tölt és töm igékkel rokon. Több vidéken egyszerüen töl, tölfa. Innen a tölös dunántuli tájszó és Tölös helynév. Régi iratokban is gyakran eléjön ily alakban: "Sub arbore ilicea quae vulgo dicitur Twl (1265). "Arborem Tol vocatam (1283). Tulfa, Thulfa 1015-ben, 1259-ben; Tiulfa, Tyulfa 1280-ban. Pesti Gábornál is tölfa, tölyfa (Toldy F. kiadása 116, 136. l.). De eléjön régente is Tulg 1181-ben, Tulgh 1235-ben, Twlgy 1251-ben, Tulgfa 1235-, 1295-ben stb. (Jerney. Nyelvkincsek). Képeztetésre egész alakjában hasonló a völgy, hölgy, tárgy, rongy, bongy, göngy s némely más szókhoz.