, (tom-p-a) mn. tt. tompát. 1) Aminek élét, hegyét, vékonyabb szélét, sarját elmetszették, elkoptatták, elvásították. Tompa kard, fejsze, kés, szantóvás. Tompa villa, szeg, tű, toll, szarv. Ellentétei: éles, hegyes, csúcsos, sarjas. 2) Ami természeténél fogva olyan, mintha élét, hegyét stb. elvágták volna. Tompa orr, köröm, fog. Tompa falevelek, tompa hegytető. 3) Mértani ért. tompa szög, melyet szétterpedő szárvonalak képeznek, s mely kilenczven foknál nagyobb; különböznek tőle: éles szög, mely kilenczven foknál kisebb, és egyenes szög, mely kilenczven fokos. 4) Átv. tompa hang, melynek metsző éle nincsen, s a füldobot vastagon üti meg; tompa érzék, mely élénk fogékonyságát elvesztette, s az érdeklő tárgyak benyomását föl nem fogja; tompa ész, elme, azaz, buta, ostoba, máskép: tombár, tanko.
Gyöke azon tom, vékony hangon tem, melyből metszésre illetőleg elmetszett, elvágott testdarabokra vonatkozó származékok eredtek. V. ö. TEM. v. TOM gyök. Egyezik vele a tájdivatos tonka, és a köz használatu csonka, mely egyébiránt szükebb jelentésü. Hasonló hozzá az előtétes német stumpf, mely jelent tonkát és tönköt v. tenket, valamint a magyar tőke, előtéttel németül: Stock. A tompaság alapfogalma rejlik a latin stupet, stipes, stipula szókban is, melyek gyökei az s kihagyásával: tup, tip, forditva put, honnan putare, amputare, am. elmetszeni, megtompítani, és mut, honnan mutilus, mutilo am. metszek, metélek. Szláv nyelven: tupí.