, szokottabban l. TOLD. Egyébiránt szabatosan véve a tód és told között szófejtésileg azon különbség van, hogy amaz a távolságra vonatkozó egyszerü to gyökből és od képzőből öszvehúzva alakult, mint az üző, menésre sürgető no-ból lett nód, nódít, a hajtó csö gyökből csőd csődít, a megállást parancsoló ho indulatszóból (némelyek véleménye szerént) hód, hódít, a menést mozgást jelentő lo-ból lód, lódít, a félre hajló mozgásra vonatkozó sze-ből széd, szédít, a bő természeti hangból bőd, bődít. Miszerint tód oly képeztetésü, mint az elavult és csak származékaikban élő nód, csőd, hód, lód, széd, bőd. Ellenben a told közvetlen törzse tol, mint az old-é ol (elvont gyök), az ölt-é öl (fn.), a kelt-é kel, a tilt-é til, a vált-é vál stb. A különféle táj- és népszokás majd egyiket majd másikat ugyanazon értelemben szokta használni. Úgy látszik azonban hogy a tód, tódul, tódulás, tódít szoros ért. többeknek bizonyos pont vagy irány felé nyomulására, sietésére, öszvegyülésére vonatkozik, s egyezik vele a csőd, csődűl, csődűlés, csődit, mennyiben mindkettejök közvetlen gyökei a hajtó to! és csö! indulatszók. A told, toldás, toldalék, toldal pedig bizonyos egészhez ragasztott járadék, pótolék fogalmával bir, melyet mintegy hozzá tolnak valamihez. Miként sokszor a népies kiejtés a szó lényegéhez tartozó l hangot kihagyni szereti: úgy néha, mintegy ékesebben akarván beszélni oda is becsusztatja, hol nincs helye, mint csók csolk, csóka csolka, szónok szolnok, tőke tölke, tőgy (uber) tölgy.