, TISZTUL, (tisz-ta-úl) önh. m. tisztúl-t. Általában, tisztává alakúl, tisztává lesz, e szónak minden részletes értelmében véve. Tisztúl a mosott ruha, a rozsdás fegyver, ha csiszolják. Tisztúl a kimeszelt ház, a kiseprett szoba. Tisztúl a bor, midőn seprüje leszáll. Tisztúl a viz. Bizonyos szerek által tisztulnak a belek. Tisztúl az idő, midőn a felhők elvonulnak. Tisztul a nyelv, midőn az idegen szók, és szólásmódok eltünnek belőle. Képes kifejezéssel, megtisztúl a lélek, midőn a bűnök a szennyéből kivetközik. Sajátságos értelemben használjuk oly emberről, ki valahol kelletlen, alkalmatlan levén, onnan eltakarodik, elhordja magát. Tisztuljatok innen! Hála Istennek, hogy egyszer eltisztultak! Régiesen: tisztól, melyhez mint rendszerént az ól ől (úl, ül) végzetü önható igékhez tatik képző szokott járulni. "Illeté őtet (Jézus) mondván: Akarlak megtisztejtanom, és legottan megtisztoltaték (mundata est) ő poklossága. (Münch. cod. Máté VIII.).