, (tisz-t-ěl-et) fn. tt. tisztelet-ět, harm. szr. ~e. Szivünkben élő kegyeleti érzemény, melyet valakinek erkölcsi tulajdonságai iránt táplálunk, vagy bizonyos erkölcsi becsütárgy iránt érrzünk. Fiúi tisztelet. Tisztelettel viseltetni szüleink, előljáróink iránt. 2) Illemi, hódulati külső jelek, melyek által kegyeletünket kijelentjük. Isteni tisztelet, mely vallási szertartásokban nyilatkozik. Tisztelet becsület, de igazság is. (Km.). Tisztelettel legyen mondva, azon tiszteleti illem megsértése nélkül, melylyel a hallgatók, a jelenlévők iránt tartozunk. Nagytiszteletü a protestánsoknál így czímezik az előkelőbb lelkészeket, különösen espereseket. Főtiszteletü ugyanott a superintendensek, püspökök czíme.