, (tet-em) fn. tt. tetem-ět, harm. szr. ~e. 1) Régiesen am. csont (Szabó Dávid), csontszár, különösen a holttestek csontváza. A holtak tetemeit kiásni a sirokból. Belűl teljesek halottaknak tetemekkel (ossibus. Münch. cod. Máté XXII. fej.). "S hogy egyedül ne lenne (t. i. Ádám), oldala teteméből, mikor alunnéjek, társot terömte neki, Éva anyánkat. (Debreczeni Legendáskönyv 148. lap.). "Az teteme (a báránynak) torkába akada. (Pesti G. Meséi. VI. mese). Szent tetemek (reliquiae sanctorum). 2) Szélesb ért. állati test, honnan Calepinus magyarázójánál tetemetlen am. testetlen (asomatos). Továbbá, tagok, úgymint a lábak, kezek, melyeknek fő alkatrészét a szárcsontok teszik. Mint az elavult tet-ik származéka hasonló a foly, kell, él, húz, kel igékből származott folyam, kellem, élem, huzam, Kelem (föld) főnevekhez.