, (sim-a) mn. tt. simá-t. 1) Minek fölszine lapos, s egyirányos tapintatu, nem rögös, nem érdes; minek rostjai, szálai fekmentesen, föl nem borzadva, föl nem szálkásodva terülnek el; csiszolt, sikárlott, sikos. Ellentétei: rögös, göcsös, hoportos, szőrös, érdes, borzas, szálkás, cserepes. Sima deszka, melyet meggyalultak. Sima falak. Sima kő. Sima asztal, tábla, papir. Sima jég. Sima bőr. Sima szőr, haj. Sima fahéj, falevelek. Simára gyalulni a fát, fésűlni a haját, kefélni a kalapot. 2) Gyöngéd tapintatu. Sima bársony. Sima arczu nő, sima száju, kinek bajsza nincs.
"Sima márvány piczin álla.
Faludi.
3) Átv. aki cselekvési érintkezése által nem sért, finom, nem szögletes magaviseletű; különösen, hizelgő. Sima erkölcsü ember. Sima száju társalgó. Sima beszédü udvaroncz. Sima ajakú hizelgés. Sima bánásmód.
Rokon hozzá sík, csakhogy ez nagyobb földterületre, csuszósságra is vonatkozik, ámbár ez utolsó fogalmat néha a sima is magában foglalja, pl. e közmondatban: síma farkú a szerencse, hol futja, hol kergeti az embert. Az i-t tájszokásilag megnyújtva is hangoztatják: síma. V. ö. SÍK, mn.