, mn. tt. siket-ět. 1) Kinek halló érzéke vagy egészen tehetetlen, vagy bizonyos fokban tompa, aki, mint mondják, nagyot hall. Siketnéma. Siket pattantyús. Siketnek hiába beszélsz. A siket fülébe kiáltani. Siketnek beszélsz v. siketnek mondasz mesét. (Km.).
2) Ki mások kérelmére, szavára, intésére stb., nem hallgat, s úgy tetteti magát, mintha siket volna. Könyörgésünk siket füleknek szólt. Hallgat, mint siket disznó a buzában. (Km.). 3) Átv. mondják hangról, mely tompán szól, melynek éle nincsen; továbbá ami a hangot nem adja jól vissza, s mintegy elnyeli. Siket hangu énekes, siket szavu szónok. Siket terem, szinház, templom. Siket hét, nagy hét, midőn a katholikusoknál csütörtöktől szombatig nem hallani harangszót; némelyek szerént: feketehét. Vékonyabb hangzattal: süket.
Valószinü, hogy azon si v. sü hangnak fogalma rejlik benne, melyből az erős kiáltást jelentő sivölt, süvölt, sí, sikolt stb., származnak, mivel a siketnek sivölteni, sikoltani kell füleibe, hogy a szót hallja. Ezért mondják a siketről, hogy nagyot hall. Ily fogalmi viszonyban látszanak lenni a latin surdus és susurrus; a német taub és toben, mint Adelung és Campe vélekednek; továbbá a szláv hluk, hlucsani, (zúgás, harsogás), és hluchi (siket). A t a siket szóban vagy toldalékhang, mint a tájdivatos süke gyaníttatja, vagy s helyett áll, úgy hogy süket = sükes, sikes. Arab-törökül: szökiut = hallgatag, hallgatagság.