, (si-áp-ol) önh. m. siápol-t. 1) Túl a Dunán némely tájakon és Erdélyben mondják növényekről, és állatokról, midőn nyomorúan tenyésznek, tengődnek, betegesek, elcsünnek; máskép: csiápol. Alapértelemben és gyökhangra nézve rokonok hozzá a csilnik, és csenevész, mely utóbbi is úgy látszik nem egyéb, mint csünevész, mint a csünik igének származéka. A hangváltozási szabályoknál fogva nem valószinütlen, hogy ezen si am. hi, melyből hiu, hiány, hitvány és rokonaik eredtek, miszerint siápol annyi, mint hiápol, azaz, hiú hiányos állapotban szenved. V. ö. SILÁNY, SIVÁNY. 2) Hangutánzó, s am. si hangon kiáltoz. Siápolnak a csirkék, apró verebek, hangváltozattal szintén: csiápol.