, (seg-éd) fn. tt. segéd-ět, harm. szr. ~e v. ~je. 1) Általán, ki másnak szolgálatát nyújtja a végett, hogy az bizonyos munkát könnyebben vagy hamarabb végezhessen. 2) Különösen személy, ki valamely hivatalban, szolgálatban, működésben közremunkáló társa s mintegy tiszt-, szolgálat-, munkarészese, segítője valakinek. Ezen értelmen alapszanak a következő öszvetételek: segédbiró, segédpap, segédtanár, segédkövet, segédhad stb. megfordítva néha más értelemben birói segéd, törvényszéki segéd, hadsegéd, kereskedői segéd, boltsegéd, tanársegéd stb. 3) Maga azon munkás részvét, közre működő erő, mely által másnak vagy mást segítünk. Segédre szorulni. Segédért folyamodni. Segédet nyujtani. Ez máskép: segély v. segedelem. Innen átv. ért. azon tárgyak, melyek e részvéti munkához eszközül szolgálnak, honnan ez öszvetételek: segédpénz, segéderő, segédeszköz, segédforrás, segéddíj stb. Már a régi Halotti beszédben eléfordúl: "És vimádjok mend szentököt, hogy legyenek neki segéd uromk szine eleött.
Azon szók egyike, melyek egy alakban igék is, nevek is, milyenek: véd, követ, melyek cselekvést és cselekvő személyt jelentenek: továbbá: halász, vadász, csikász, csavar, nyom, les, nyit stb.; azon csekély különbséggel, hogy segéd mint főnévnek végső d betü hangja helyett az igében a legközelebb rokon t áll segét, régies alak (mint tanét, bizonyét, részegét, ékesét stb.) mely tájszokásilag most is hallható, de általánosabban ma már segít divatozik. A régieknél eléfordúl változatlanul is pl. a Nádor-codexben segédség, ,segítség helyett.