, fn. tt. seb-ět, harm. szr. ~e v. ~je. Szoros ért. metszés, vágás, szurás, lövés, törés által nyitott rés, sérelem az állati testen, mely kisebb-nagyobb sajgással, égetéssel, fájdalommal, lázzal, stb. jár. Égető, sajgó, mély, tátongó seb. Mérges, fenés, halálos seb. Sebbe esni. Sebet kapni. Sebet ejteni valakin vagy valamin. Folyó, genyes, hegedő, forradó, varas seb. Üdvözitőnk sebei. "Szent testének sebeit, vérrel folyó kékeit, aki látja és nem sír, élő hittel az nem bír. (Faludi). Sebet ütni, ejteni, vágni. Sebet mosni, kenni, gyógyítani, tépésekkel betömni. Hátul a sebe (km.) rosz jel a katonánál. Ha begyógyúl is a seb, megmaradt a helye. (Km.). Nincs nehezebb seb, mint akit rokon kéz ejt. (Km.). Könnyü sebet ejteni, de nehéz meggyógyítani. (Km.). Jobb a szeretőnek sebe mint a gyülölőnek csókja. (Km.). Különböznek tőle a fekély, var, fakadék, bibircsó, küteg, melyek nem külső erőszak, hanem belső kórállapot által idéztetnek elé. Egyébiránt a kevéssé szabatos népnyelven a varas fakadékot, küteget is sebnek mondják. Átv. ért. növényeken ejtett metszés, vágás, mely életműszereiket sérti. Képes kifejezéssel, bántalom, fájdalom, mely a belérzékeket, a kedélyt, a lelket kinozza. Szivemen nagy sebet ejtettél. Szerelem sebei dúlják kebelét. "Szívemnek sebeit fölszakgatod újra, királyné! (Baróti Szabó. Virgil Aeneis 2. könyv). "Ezeket én az elött is megmondottam; s bár akkor éltünk volna véle, nem esett volna sebünkbe a fene. (Gróf Eszterházy Miklós nádor, Rákóczy Gy. erd. fejedelemhez. 1644-ben).
A seb szó föntebbi jelentésében szenvedésre, s az ezzel járó sziszegésre, fogszivó hangra vonatkozólag hangi és fogalmi rokonságban van a sajog, sajnál, senyved, sinlik, különösen pedig sér, sérv, sérűl szókkal. Rokon nyelvekben hasonlítnak hozzá a tatárban adsï (keserű íz; fájdalom), csap-mak (sebhet-ni, verwunden); és Budenz J. szerént a finn, észt haava (vulnus) stb.