, (sar-u) fn. tt. saru-t, tb. ~k. 1) Ló- vagy tehénbőrből készített, vastag, réteges talpu, magas száru, durva lábbeli, milyet a tótokon kivül a Mátyusföldön, s némely más vidékeken lakó magyarok is viselnek. Tót saru, horvát saru, letürött száru saru, melyet az úgynevezett saruvarrgák, vagy mint néhutt nevezik, tót varrgák, horvát varrgák készítnek. 2) Magas száru, és erős, fényes bőrből való lábbeli, milyet a német lovasok, vagy postalegények viselnek. 3) Szélesb ért. így nevezi a nép a német varrgák által készített keményebb, de fényesített bőrből való lábbelit, különböztetésül a szoros ért. vett csizmától. 4) Legszélesb ért. kivált a régiek bibliai nyelvén általán lábbelit jelent, a latin calceus, calceamentum értelmében. "Adjatok ő neki sarut ő lábaiba. (date calceamenta in pedes eius. Münch. cod. Luk. XV.). "Mikor eresztettelek tütöket saruknál kül (sine calceamentis. U. o. Luk. XXII.). "Kinek nem vagyok méltó saruja kötelét megoldani. (Káldi, Luk. 3:16.). Nem lehet minden sarut egy kaptára verni. (Km.). Ne indulj erdőre, ha sarud nincsen (km.), különben könynyen megsérülhet meztelen lábad. Saruja sem lehet, azaz, távolról sem hasonlítható hozzá. 5) A hajósoknál minden deszkadarab és czönk, mely úgy van alakítva, hogy valaminek jó alapot adjon, vagy ennek biztos támpontja legyen; máskép: talp. (Schuh. Kenessei A.).
Alig kételkedhetni, hogy a bibliai fordítók a latin calceus szónak calx (pars pedis) értelmét vették tekintetbe, midőn azt saru szóval adták vissza; de ettől különbözik a nép nyelvén általán divatozó saru, mely magas száru lábbelit jelent, s gyöke azon sar, melyből a sark is származik, s ennél fogva a saru eredetileg am. száru, a lábszárra felnyuló, vagyis száras lábbeli, különböztetésül a bokáig érő bokancstól és bocskortól, mely utóbbi úgy látszik hangáttétellel eredetileg bokasor volt. Török és csagataj nyelven Vámbéry Á. szerént csarug v. csarïg am. saru. Csizma is a törökkel közös szó; s magyar elemzéssel úgy tekinthető, hogy fényesre csiszolt, szattyánból vagy kordoványból készülvén a csiszol igével áll gyöki rokonságban. Hogy az öltözékek több nemeit mind a magyar, mind más népek az illető testrészektől, vagy tagoktól vették, bizonyítják a fejrevaló, (caputium, Haube); nyakravaló (collare, Halsbinde); nyakbavető (torques); lábravaló (tótul: nohavicze, németül Beinkleid), lábbeli; fülbevaló (inaures); karkötő, keztyű (Handschuh, manica, rukavicza, chirotheca) stb. Ugyanezt követte a nyelvszokás a lovak fölszerelésénél, mint a fék (capistrum), ajazó (prostomis), szügyelő (pectorale, autilena), nyakló, hasló, farhám, farmatring elnevezésekből kitünik. V. ö. SARK.