, (sán-t-a) mn. tt. sántá-t. Általán, ki akármiféle lábhiba, vagy sérülés miatt rendes irányban nem lép, hanem majd ide, majd oda biczeg, pl. kinek egyik lába rövidebb a másiknál, vagy seb van a talpán, vagy bokában kimenyült a lába. Sánta koldus. Sánta ördög, kiről a közmondat azt tartja, hogy az ördögnek is a sántája leggonoszabb. Sánta béna. Aki sánta, csak sántikál, de a hamisat utól éri. (Km.). Messze Buda sánta ebnek. (Km.). "Ha sántát és beteget ajánlandotok. (Bécsi cod. Malachias). "És hoztatok a ragadozatokból sántát és bennát. (Ugyanott). Jobb az uton járni sánta lábbal is, hogysem az út kivül futni. (Káldi Innep. Préd. 476. l.). Sánta ló, sánta eb, sánta ökör. Átv. ért. minek egymással párhuzamos részei nem egyenlők. Sánta versek. Sánta hasonlítás, midőn az öszvehasonlítottak között nincs egyenlő viszony.
A santaság oly viszonyban áll a lábhoz, illetőleg a lépéshez, mint a sandaság a szemhez, vagyis nézéshez, t. i. a működő szervek ott is, itt is az egyenes iránytól félre csapnak, s csakugyan egy közös gyökből származnak, azon csekély különbséggel, hogy amannak törzse sánt, emezé pedig sand, és hogy amabban a szokás hosszú á-t használ, ebben rövidet. Képzésre nézve hasonlók hozzá: hinta, finta, melyek gyöke a mozgást jelentő in, ebből h előtéttel lett hint, hintó, hinta, azaz ingató, és f előtéttel fint, finta, azaz, félre ingó. V. ö. SANDA, és CSA. Gyarmathi szerént a krájni nyelvben santov és az illír nyelvben szantav am. sántálni.