, (sí-r-at) áth. m. sirat-tam, ~tál, ~ott, par. sirass. Valakit vagy valamit sajnálva sír; gyászt űl, gyászol. A fiú szüleit, az apa gyermekeit siratja. Siratni a megholt kedvest. Szent Istvánt és szent Lászlót sokáig siratták a magyarok. Megsiratsz még engemet. Pénzét, elégett házát siratja. A fösvény ember azt is siratja, amit megeszik. (Km.).
"Ha meghalok, se bánom,
Úgy sincs engem ki szánjon,
Koporsómra borúljon,
Végig végig sirasson.
Népdal.
"Földhöz sújtott reményeit
Éjjel nappal siratta.
Kisfaludy S.
"Még a maradék is gyászolva siratja.
Arany J.
Ezen igében az at képző sajátszerűleg használtatik, mennyiben nem miveltető jelentésű, mint szabály szerint szokott lenni, pl. az irat, járat, várat, nevettet, röhögtet igékben; a sirat szóban t. i. az at-nak megfelel az al, mely az elavult siral igének képzője. V. ö. SIRAL.