, (sí-r) önh. m. sír-t. Ragozott állapotban rövid önhangzóval is ejtetik: sirok, sirunk, sirék, sirandok; siró; sirás; némely származékokban pedig csak röviden, ú. m. sirat, siralom stb. Akármily indulatból könyüket ejt, egyszersmind sivó, zokogó, nyögő stb. hangot hallat. Fájdalomból, örömből, haragból sírni. Fenhangon, zokogva, csukladozva sírni. Halott koporsója mellett sírni. Sír a gyermek. Jobb, a gyermek sírjon, mint szülei. (Hm.). Nem szokta az ember kisírni más kárán a szemét. (Km.).
"Sírtál anyám egykor értem,
Hogy huszárnak felütöttem.
(Döbrentei).
Átv. igen szomorkodik, kesereg.
"Keresztények sírjatok,
Mélyen szomorkodjatok.
Faludi.
"Fáj a szivem, sír a lelkem.
Népdal.
Hasonlatokban szólva: Sír, mint a záporeső. Úgy sír, hogy majd kifolynak szemei. Gyöke a hangutánzó si v. sí, melyhez az r képzőűl járult. Ilyen a szü hangból származott szűr ige, su-ból súr, súrol. Lapp nyelven čero- és finn lapp nyelven čierro am. sírni (Budenz). Csagataj nyelven csíh-mak am. sírni, rimánkodni; (Vámbéry); persa nyelven zár, v. zára, v. zárï am. gemitus, lamentatio, és sziris lamentatio, planctus (sírás). V. ö. SÍ, RÍ.