, (sí-p) fn. tt. síp-ot, harm. szr. ~ja. 1) Széles ért. élesen sivöltő, csőalakú fuvóhangszer, milyenek a fuvola, furulya, tárogatósíp, csákány, pásztorsíp. Egy vagy több billentyűs síp. Harczi síp. 2) Szorosb ért. kisebbnemü fuvóhangszer, pl. tilinkó, rongyászók, madarászok sípja, fűzfasíp, nádsíp, bodzasíp. Ki a nádban ül, könnyü annak sípot csinálni, (km.) azaz, az alkalmat használni. Fald belebb sípodat. (Faludi). Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. 3) Némely öszvetett, tömlős hangszerek egyes csövei. Orgonasíp, dudasíp, bordósíp. 4) Átv. síphoz hasonló, s különböző czélra szolgáló csövek. Csatornasíp, szivatyúsíp. Az emberi és állati csontok között azok, melyek velővel telvék. Sípcsontok. A kertészeknél az úgynevezett sípoltásnál v. sípra oltásnál így neveztetik az olytóágról lehúzott síp alaku héj, melyet a héjától megfosztott alajra illesztenek, vagyis dugnak. V. ö. SÍPOZ, SÍPOZÁS.
Gyöke az éles süvöltést utánzó sí, melyhez a p ajakhang képző gyanánt járul, vagy v-ből (sív-ből) alakult át. Egyezik vele a sinai csí (fistula arundinea), továbbá a latin tibia, sibilus, s fordítva a fistula, ehhez ismét rokon a szláv pístyela. Tartós hangzásánál fogva mind gyökben, mind származékáiban inkább megnyujtva, mint röviden ejtendő: síp, sípol, sípos stb. különösen a törzsszóban és összetételeiben.