, (pěn-ěg) gyak. önh. m. pěng-tem, ~tél, ~ěttem, ~ěttél, ~ětt, v. pěnégtem, pěněgtél, pěněgětt, par. ~j, v. pěněgj, htn. ~ni v. ~eni, v. pěněgni, tájdivatosan: pöng, pönög. Szoros ért. érczanyagból való húr, vagy lemezféle test, illetés, megütődés következtében rezgésnek indulván finomabbnemü hangon folytonosan vagy egymás után szól. Pengenek a czimbalom, a czitara húrjai. Peng a sarkantyú karikája.
"Szólt a duda, tapsolt a táncz,
A sarkantyúk pengének.
(Kisfaludy S.).
Pengenek a szekér tengelyén levő vékony lemezkarikák. A szamár arany húron is csak szamárnótát peng. (Km.). Peng a kemény testhez ütődött kasza, kapa, kard. Általán mondjuk azon vas vagy aczél eszközökről, melyeknek úgynevezett pengéjek v. pilingájok, v. millingjek van; különösen finomabb éremlapokról, érempénzekről. Peng a kőasztalon olvasott arany, ezüst, ellenben a rézpénz kong v. csörög. Szélesb ért. peng akármily húr, midőn ujjakkal rángatják. Peng a hegedű húrja. Peng az ív zsinege, húrja. Rokon hozzá, de valamivel élénkebb, és élesebb a csěng, továbbá az igen vékony húru vagy gégéjü czineg. Mindegyik a ,peng igének mintegy árnyéklata, honnan a czinegpeneg, csenegpeneg, csengpeng, csöngpöng öszvetételek.
Hogy e szónak gyöke a hangutánzó pěn, s képzője a gyakorlatos g, azt nyelvünkben számtalan példák hasonlata bizonyítja, milyenek: zeng, reng, bong, dong, kong; egyéb mással- v. önhangzók mellett morg, dörg, csörg, zörg, rezg, súg, búg, zúg, stb. stb.