v. PĚCSÉT, v. PÖCSÉT, fn. tt. pecsét-ět, harm. szr. ~je. 1) Bizonyos alakú kép, jegy, bélyeg, melyet biztosító ismervül, vagy zárul, vagy megkülönböztetésül, valamire nyomunk. Viaszba, ólomba nyomott pecsét. Függő pecsét. Kettős pecsét elkülönzött v. titkos (secretum) pecsét. Levelet lezárló, okmányt hitelesitő, lefoglalt árukat elzárló pecsét. Pecsétet feltörni, felszakasztani. 2) Azon eszköz, mely által az illető jegyeket rányomjuk valamire, pecsétnyomó. Kis, nagy pecsét. Gyűrűpecsét. Vas, aczél, réz pecsét. Fejedelmi, birói, hivatalos, magán pecsét. Pecsétet metszeni. 3) Mocsokféle folt, mely valamely testbe látszatólag beveszi magát. Olaj-, zsírpecsétek a ruhán, padolaton. A kelméből kivenni, kimosni a pecséteket.
E szóval egyezik a szláv pecset v. pecsat, s a német Petschaft, melyről Adelung azt tartja, hogy szláv eredetű. Lehet, hogy a cseh-szláv pecset az égetést, sütést jelentő pecsem (Jancsovicsnál: pecsjem) igével áll fogalmi viszonyban, minthogy a pecsét egy nemét sütés, égetés által eszközlik; azonban a magyar nyelvben oly szókhoz rokon, melyek foltos jegyet, pontozást, szurást jelentenek, ú. m. petty, pettyeget, pött, pöttöget, pegymet, pécze, ide tartozik a bök, mely ismét szlávul: pichnem, latinul: pungo. Ha továbbá azt veszszük tekintetbe, hogy a pecsétet rá szokás ütni valamire, e szónak gyöke hangi és fogalmi rokonságban áll több magyar, latin, német, szláv hangutánzó szókkal, melyek ütésre vonatkoznak. l. PACS, PECZ, PECZCZENT.