, fn. tt. pázsit-ot, harm. szr. ~ja. Mezőföldeken, szántatlan parlag telkeken termő, sűrű fű vagy gyep, mely, minthogy a barom járni szokta, magba alig megy, s magasra nem sarjadzik; legelőkön tenyésző fű, különösen, az úgynevezett libamező. A ludakat kihajtani a pázsitra. Tájdivatosan: pást; latinul: pascuum, magyaros kiejtéssel páskuum. Néhutt, pl. a székelyeknél: gázsint, szlávul: pazsit, mely általános vélemény szerént a magyarral együtt a latin pascuum után képeztetett; a szlávban eléjön paszjem is, am. legeltetem. Azonban figyelmet érdemel a mongol eböszün is, mely am. fű.