, fn. tt. parittyá-t. Régiek lövőszere a lőpor feltalálása előtt, melyből szabad kézzel kisebb köveket, kavicsokat röpitettek az ellenségre. Két oldalt szíjról vagy zsinegről lógó bőrmedencze, melyet elébb megpörgetnek, s azután suhintanak el. Ilyennel sujtotta homlokon a kis Dávid az óriás Góliátot.
Ezen eszköznek magyar neve kétségtelenül a pergetés, forgatástól vétetett, s gyöke azon par, mely per, por rokonaival forgásra vagy körre vonatkozik, melyből lett az elavult ige parít v. parint, azaz: perít, perint, abból paritó, parintó, parittó, végre parittya. Így képződtek: gyertya, totya, kutya, retyemutya, lőtye, rekettye v. rakottya, melyek hogy átalakult igenevek, világos hasonlatok reá: pattantyu pattantó, forgatyú forgató, tárogatyú tárogató, szivattyú szivató, csikoltyú csikoltó, csengetyű csengető, förgetyű förgető, s több mások. A persában partáb v. partáv Vullers szerént: genus sagittae, quod longe coniici potest. A szláv nyelvekben eléjön: prachya, sprach, grecha, prjasts (Gyarmathinál), prak (Jancsovicsnál).