, fn. tt. püspök-öt, harm. szr. ~e v. ~je. A latin és görög keresztény egyház tana szerént, az apostolok utóda, s mint olyan, bizonyos város, vidék, megye, kerület, tartomány stb. kebelében lakó hiveknek főpapja, főpásztora, kinek lelki hatalma az egyházi kánonok szerint szabatosan meg van határozva. Megyés püspök, ki bizonyos kitűzött megyében főpásztorkodik. Helyettes v. segéd püspök, Fölszentelt püspök, Czimzetes püspök, ki oly egyházmegye, vagy tartomány czimét viseli, mely hajdan püspökség volt, de az idők viszontagságai miatt az lenni megszünt, pl. Dulciniai, Belgrádi püspökök a római egyházban. (Episcopus in partibus infidelium). Püspöknek kinevezni, fölszentelni valakit. A püspök bérmál, áldozárokat szentel, pásztori körleveleket bocsát.
A protestánsoknál, bizonyos kerületnek főpapja, máskép a latin után: superintendens.
A göröglatin episcopus után módosult idegen eredetü szó; mely a görögben felügyelőt jelent (épen mint a latin superintendens); az ,episcopus-ból származik a német Bischof, szláv wiszkup, török pisbeg, olasz vescovo is stb. Tájdivatosan: pispek. V. ö. ÉRSEK.