, POGÁNY, (1), mn. és fn. tt. pogány-t, tb. ~ak; midőn főnév, ~ok. Kinek az Istenről és egélyről vagy épen semmi fogalma és isméretei nincsenek, vagy ha vannak, hibásak, tökéletlenek, s bálványimádásban nyilatkoznak. Bibliai értelemben a régi zsidók fogalma szerint minden népek, a zsidókon kivül. Jelenleg pogány név alatt értetnek mind azon népek, kik nem keresztények, nem zsidók, vagy muhammed vallásán levők, mennyiben t. i. nem egy igaz Istent hisznek. Se hite se oltára mint a pogánynak. (Km.). Köznépi ért. aki nem keresztény, mind pogány. Átv. vad, kegyetlen, szivtelen, durva, kemény. Pogány szivü, lelkü ember. Pogány is megszánná. Pogány bánásmód. Pogány idő, igen rosz, kemény, hideg. Adják e nevet lónak is, kivált, ha szilaj.
E szónak a latin paganus-ból való eredete kétségtelen, s onnan magyarázandó, hogy a bálványimádók, kiket Constantin és fiai a városokból kiűztek volt, falukra vonták magukat, honnan a latin keresztényektől paganus (falusi) nevet kaptak. Adelung szerint a német heide is e körülményből értelmezendő.