, fn. tt. pof-ot, harm. szr. ~ja. Az arcznak két oldalán, a járomcsontok alatt, s a száj, orr, és fülek közt levő részek, melyek merő izomból állanak, a rugékony természetöknél fogva felfújhatók. Midőn ezek üregét levegővel teli szivjuk, azután kibocsátjuk, kifujjuk, körülbelül ily hangot adunk pof v. pöf. E hangszervi elemzésnél fogva pof eredetileg jelent oly természeti hangot, melylyel a levegővel belülről megtöltött szájat egyszerre kinyitjuk és azon a levegőt kifújjuk; s innen mint alakszó általában jelent gömbölyűt, dudorút, különösen pofát. Azonban e jelentése általános szokással csak e kifejezésekben használtatik: pofon ütni, verni vagy csapni; vagy pofon felejteni; és ezen származékban: pofók, néhutt: pöfők. De egyebekben a megtoldott pofa divatos. Így a jelzőket a megtoldott pofa veszi fel, pl. tömött, teli, nagy, beesett pofa, nem pedig pof; hasonlóan a személyes névragokat: pofám, pofád, pofája, nem pedig, pofom, pofod, stb. Toldás nélkül pedig, mint föntebb mondók, arczul csapást jelent, pl. pofot pofért; fájnak neki a pofok; egy poffal többet kapott; pofra keltek; fél a poftól; pofhoz szokott; nem feledkezik el a pofról, melyet kapott.
Egyezik vele a latin bucca, s német: Backe. Rokonai a magashangu pöf, pöfék, pöfeteg, böf, böfög stb.