, (pocs-ék) fn. tt. pocsék-ot, harm. szr. ~ja. 1) Pocsból álló lustos víz, pocsolya, lucskos sár. A csagataj nyelvben: pocsak (Vámbéry). 2) Átv. becsületében mocskolt. Pocsékká tették őt. Továbbá 3) am. paskolás, verés által megrontott valami. Jégeső által pocsékká lett az egész határ.
Alkatra nézve azon származékszók közé tartozik, melyekben az ék majd ok, majd újabb származékoknál egyszerü k lesz, pl. marék, marok, markol; burék (borék), burok, burkol stb. noha pocsok csak némely tájakon van szokásban. De mind ezek nemcsak a további képeztetést veszik föl rendesen a harmadik alakban, pl. mint föntebb: markol, pocskol, burkol; markos, mocskos, stb. hanem többnyire az önhangzón kezdődő ragok előtt is, pl. markot, markok, markom, markod; burkot, burkok, stb.