, (pisz-ma) mn. tt. piszmá-t. 1) Ügyetlenül bajlódó, bibelődő, immelámmal pepecselő, kiről azt szoktuk mondani, hogy szuszog, szuszma. E jelentésénél fogva azon pisz hanggal áll gyöki viszonyban, mely az orron kijövő szusz-hoz rokon, minthogy a piszma ember szuszogva dolgozik. Innen piszma, szuszma, susnya (Mátyusföldön), buszma körülbelül egy értelmüek. Mennyiben ezen tulajdonság részint testi ügyetlenségből, részint lelki erő hiányából származik; rokon értelmüek vele: hüle, léhűtő, málészáju, bibasz, pimasz, süsü, szájabákó, és igen sok más gúnyos tréfás elnevezések, melyek a nép ajakán forognak. 2) Ki dolog közben magát, ruháját bepiszkolni, bemocskolni szokta. Piszma konyhaszolgáló, piszma varga, lakatos. Ez értelemben fogalmi és hangi szoros viszonyban van vele a piszok, piszonyodik, piszmota, és paszat, paszatol. Alakra hasonlók hozzá: szuszma, duzma, tutyma, hajma, fityma, buszma, stb.