, fn. tt. piszká-t. Általán eszköz, melynek mozgatása által valamit szurkálnak, turkálnak; különösen, fa rúd, hegyes dorong, melylyel a fűtők, vagy általán tüzelők az égő anyagot turkálják, hogy jobban égjen, piszkafa. Házasodik a lapát, elvette a piszkafát. (Népd.).
Véleményünk szerént e szónak gyöke azon iz, mely az ízeg, izog, izgat, bizgat származékokban élénk mozgásra vonatkozik, előtét nélkül iszka (izoga) az izog igétől, mint a fecseg, locsog, csacsog-ból fecske, locska, csacska. A lágyabb z a hangszervek törvényei szerént kemény k előtt kemény sz-re változott, mint: rezeg, reszked; izeg, vizeg, viszked; űz, üszkötöl. Ez ilyeket is, ámbár z-vel irjuk, de nyelvünk a közvetlen, következő kemény k miatt szintén kemény sz-vel hangoztatja: hordozkodik, változkodik, kérdezkedik, helyezkedik, stb.