, fn. tt. piszi-t, tb. ~k. Kisebb faju, vagy fiatal kutya; valamint a nagyobb: kuszi. Hiszi a piszi, am. eb hiszi; piszi le am. kutyó ne! Legközelebb áll hozzá a szláv pesz, kicsinyítve: pszík, psicsek. Valamint t. i. a kutya, hellenül κυων, latinul canis, németül Hund, ez állatnak tompa u u ugató hangjára vonatkozik: hasonlóan a piszi és pesz szókban természeti hangutánzás rejlik; van t. i. az ebnek, kivált a kicsinnek bizonyos sziszegő, nyöszörgő, szüküllő hangja, mely által örömét, félelmét, vágyát, fájdalmát szokta jelenteni. Szokás továbbá a magyarnál, hogy az állatokat természeti hangjokon hívja, és nevezi, p. czicza ne! és czicza = macska; becze = borju, mert be be hangon szól; czoczi poczi malacz; liba kis lúd; pipe, kis récze, liba, csibe; pizse csibe: hasonlóan piszi am. eb, mert így hivogatják piszi piszi! v. öszvehúzva: psz! psz! Innen a peszér vagy peczér, am. ebész. V. ö. PESZÉR, PECZÉR.