, a fáradt embernek vagy más állatnak fuvó, és lehő lágy hangja, melyből piheg, pihel, pihen, pihés, pihes rokon értelmü származékok erednek. Finom árnyéklatban különbözik tőle a leh, mely egyszerü léghuzást és kibocsátást jelent; a fú, dúl, fúl sokkal erősebb hangra vonatkoznak. Egyszersmind elavult ige, mint leh, s még Molnár Albertnél is eléjön mint ige: pihök azaz pihek (halo, ich hauche, athme, dünste), és pihök-lehök = pihek-lehek (anhelo, halito, ich keiche, athme schnell). Innen származott (ugyanő nála): pihéslehés (respiratio halatio), továbbá: pihelehő (ugyanott) = pihőlehő (der einen kurzen Athem hat). V. ö. LEH, FÚ, és PIH, (3).