, (név-képző) ösz. fn. Nyelvünkben oly betü vagy szótag, mely valamely önálló vagy elvont gyökhöz, vagy már egy vagy több képzőjü tőszóhoz járulván, ezekből újabb nevet alkot. Különösen főnévképző, mely főneveket, melléknévképző, mely mellékneveket alakít, pl. ezen önálló gyökökből: ad, csap, üt, ver leszen, ás és képzővel: adás, csapás, ütés, verés, ezekből ismét i képzővel: adási, csapási, ütési, verési; ezekből: dob, bor, lap leszen, ol v. os képzővel: dobol, boros, lapos; ezekből ismét némely más képzőkkel: doboltat, borosan, laposság; az elvont ig, id gyökökből leszen iga, igaz, idő, ideg; ezekből ismét: igáz, igazság, időz, ideges stb. A magyar nyelv a képzőkben leggazdagabb nyelvek egyike. V. ö. MAGYAR NYELV.