, (med-en-cze v. med-encz-e) fn. tt. medenczét. 1) Tálféle edény, mely különösen mosakodásra szolgál. Reggel medenczében mosdani. A lábvizet medenczében behozni. Eresztett vizet a medenczébe. (Münch. cod. János 13.) 2) Szélesb ért. kőből vagy földből kivájt öböl, melyben a vizet felfogják vagy tartják. A kútból húzott vizet medenczébe folyatni. A kúthoz márványból medenczét csináltatni. 3) Átv. ért. boncztani nyelven az emberi deréknak alsó része, hol a csípőcsontok, a kereszt- és farcsont öblös üreget képeznek, melyben a hugyhólyag, a végbél, és a nőknél az anyaméh fekszik. Némely szójárásban melencze.
Minthogy a tulajdon értelemben vett medencze víztartó edény, innen legvalószinübb, hogy gyöke a nedvet jelentő med, melyből meder is származott, s ha e két származékot öszvehasonlítjuk, úgy látszik, mintha meder nagyobbféle víztartó öblöt, pl. folyóét, medencze pedig kisebbfélét jelentene, mint a cze kicsinyező képző is mutatja. Azonban mivel az acz ecz néha am. tulajdonságot jelentő asz esz, as es; medencze is eredetileg talán med-ecz (med-es t. i. edény) volt, melyből lett med-encz, és e toldalékkal: medencze. V. ö. ~ACZ ~ECZ képző. Eléfordul a román nyelvben: bedine s a szláv nyelvekben medenicze v. medenicza, melyet Dankovszky a med (= méz) szótól származtat. De látjuk, hogy a magyarban ,medencze származék ,med gyöktől nem egyedül áll; továbbá hogy a göcseji tájbeszédben nedencze divatos, tisztán ,ned gyöktől; mik legnagyobb bizonyitékai eredeti magyarságának.