, (mar-t-al-ócz) fn. tt. martalóczot, harm. szr. ~a v. ~cza. Rabló, orv, ki rablásból vagy zsiványságból, általán hamis úton, módon élősködik. "Ott megh esmerték az uram jobbágyi ökreit szőrén mind, de azért nem adta megh, hanem egy martalócz állatot elé koparíth és azzal azth vallatta hogy az ökrek az tereké (ökrök az töröké) nem az uram jobbágyié. Levél 1559-ből. (Szalay Á. 400 m. l.). Dankovszky szerént martolosz az illír nyelvben személy, ki emberekkel mint rabokkal kereskedik. V. ö. MARTALÉK.