, (mer-ő) mn. tt. merő-t. 1) Midőn a feszeset jelentő elvont mer gyökből ered, am. feszülő, hajlatlanul, mozdulatlanul, neki keményedve álló. Merő nyak, merő tagok. Szokottabban: mereven. 2) Midőn gyöke a bátorságra vonatkozó mer, am. bizonyos veszély, és nehézségek daczára magát elszánó, az akadályoktól viszsza nem ijiedő. Nagyot és sokat merő vitézek. 3) Átv. ért. semmi kivételt nem szenvedő, általános, egészen olyan, aminőnek állitják. Merő hazugság (= csupa hazugság, Szabó D.) miben semmi igaz nincs. Merő mind ott voltak, egyet sem véve ki. Merő bolondság. Rokon értelmüek vele a tiszta és csupa, honnan e közmondás: tiszta magyar, merő német, csupa tót. Merő széna, első hajtásu szálas széna, melynek sarja nincsen. 4) Valamely hig testet bizonyos edénynyel szedő. Vizmerő leányok. V. ö. MER, ige.