, (mér-et-ék) fn. tt. mérték-ět, harm. szr. ~e. Széles ért. meghatározott, ismért mennyiség, mely által egy más ismeretlen mennyiséget határozunk meg. Különösen az ilyetén meghatározásra szükséges eszközök, milyenek a terület, hoszszuság magasságra nézve a mérföld, öl, rőf, arasz (hosszmérték); a híg, vagy száraz hímfő részekből álló testeket illetőleg, akó, itcze, mérő (ürmérték); a sulynak meghatározására való mérleg (sulymérték) stb. A mértékek különböző nagyságuak. Bécsi, párisi mérték. Hamis mérték, mely a törvényesnél kisebb. Megüti a mértéket, épen oly nagy, oly nehéz, annyi, átv. ért. valamiben oly jeles, mint kell. Ruhára mértéket venni. Átv. ért. a cselekvésben bizonyos határ, középút, nem tulzás, máskép: mérsék. Mértéket tartani az ételben italban. Mértékkel jó minden. (Km.).
"Egyet tudok, ami emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan, okos mérték.
Arany János.
Nyelvtanban, hang- vagy szótagmérték, mely meghatározza a hangok, és szótagok kiejtésének időbeli mennyiségét, tartósságát. Erkölcsi ért. másokra vonatkozó cselekedet. Amely mértékkel mérendetek, mások is azzal mérnek viszsza nektek, vagy: Amily mértékkel te mérsz, oly mértékkel kapod vissza. (Km.). Bűneinek mértéke megtelt. E szóban a középképző t v. et, tulajdonkép nem egyéb, mint a megkeményített, s önhatást jelentő d, v. ed képző tehát méredék mérdék. mint éredék, érdék, érték; fogyadék, fogyaték, fonadék, fonaték; eredeti alakjában megtartották a maradék, haladék, szövedék stb.