, (men-i v. men-ő) fn. tt. meny-et, harm. szr. ~e. Kicsinyezve menyecske. 1) Így nevezi az apa és anya azon nőt, kit fiok feleségül vesz. Kinek két házas fia van, menye is kettő van. Kegyelmed menye, (azaz fiának neje,) szép és jó aszszony. Leányának szólott, de menye is érthet belőle. (Km.). Menyem nem leányom, vőm nem fiam. (Km.). 2) Némely tájakon, nevezetesen Mátyus földén, az öregebb férfi testvér saját öcscsének feleségét szintén menyének hivja, ellenben a fiatalabbik férfi édes bátyjának nejét ángyá-nak nevezi, miszerént az ángy és meny oly viszonyban állanak, mint báty és öcs, nén és hug. Ugyan ezen viszony van a nagybátyák, és unokaöcsék feleségei között, vagyis a nagybátya unokaöcscsének nejét menyének czímezi. A meny, férjének apját ipának, anyját napának mondja. Ipam uram, napam aszszony. 3) Szoros ért. férjhez menőben levő, jegyben járó nő, különösen hajadon leány, s ez értelemben hozzá tétetik: aszszony, menyaszszony. Szemérmes, mint a menyaszszony. (Km.). Hugom aszszony, ma menyaszszony, holnap aszszony, holnap után komámaszszony. (Gúnydal). Ha azon népies szójárást veszszük, mely szerént a leány férjhez megy, v. men, önként eszünkbe ötlik, hogy a meny gyöke men, melyből lett igenév menő, mene, meni, s öszvébbhúzva meny, mi szerént menyaszszony am. (férjhez) menő aszszony, a férfi pedig, ki feleséget vesz, vő azaz ve-ő = vevő, a vesz igétől. A törökben is gelmek am. kelek, megyek, és gelim am. meny; a finnben menen am. menek, és minä (minie) am. meny. Hogy nyelvünkben az igeneves képző ő majd e-re, majd i-re, valamint az ó hol a-ra, hol i-re változik, akarhány példa van rá; l. Ó, Ő igenévképző.